Korábban Mádl Ferenc köztársasági elnök egyik indítványában lényegében azt kifogásolta, hogy a MSZP-SZDSZ kormányok által tervezett „teljes ügynök-aktanyilvánosság” alkotmányos indok és megfelelő garanciák nélkül korlátozza a nem közszereplők személyes adatokhoz való jogát, és megfosztja őket a hatékony jogorvoslat lehetőségétől. Az Alkotmánybíróság 37/2005. (X. 5.) határozatában mindkét kifogást alaposnak találta, és a vonatkozó rendelkezéseket alkotmányellenesnek nyilvánította.
A történelem nem múlik el nyom nélkül, de a felszínre hozatalának módja sem mindegy, hiszen a felelősségteljes szembenézés és a meggondolatlan rombolás között sokszor csak egy vékony, törékeny vonal húzódik. A szocialista diktatúra állambiztonsági iratainak tervezett, november 4-i nyilvánosságra hozatala pontosan ezt a dilemmát vetíti előre, miközben a rendszerváltás óta adósságként görgetett morális elszámolást ígér. A Tisza-kormány által bejelentett, online, regisztráció nélkül kereshetővé váló adatbázis ötezer-hatezer nevet vonultat fel az úgynevezett 6-os kartonok és a B-naplók alapján, ám a harminchat éves késéssel érkező gesztus súlyos alapjogi, alkotmányos és emberi kérdéseket hagy maga után.
Az elmúlt évtizedekben a posztkommunista államok történeti tapasztalatai – a csehszlovákiai Cibulka-listától a lengyelországi Wildstein-botrányokig – már megmutatták, hogy a kontextus nélküli nevek közzététele gyakran többet árt, mint amennyit használ, és a kollektív igazságtétel helyett egyének tucatjainak életét teheti tönkre anélkül, hogy valódi igazságot szolgáltatna.
A probléma gyökere abban a kettősségben rejlik, hogy az állambiztonsági hálózat működése nem egy fekete-fehér világ volt, hanem a beszervezések, a zsarolások, a kényszerítések és a hamisított jelentések bonyolult szövegrészeiből épült fel. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára maga is hangsúlyozza a forráskritika elengedhetetlenségét, hiszen a fennmaradt iratanyag hiányos, az 1956-os és 1989-es szelektálások és megsemmisítések nyomait viseli, a tartótisztek által vezetett dossziék pedig nem feltétlenül tükrözik a valóságot.
Amikor például egy, az állása megtartása miatt beszervezett, de később e vonatkozásban inaktív gyári műszakvezető családja szembesül azzal, hogy a nagyszülő neve felkerül egy digitális adatbázisra, a történelem tankönyvek elvont fogalmai hirtelen kíméletlen valósággá válnak.
Attól, hogy valaki szerepel egy kartonon, még nem biztos, hogy aktív ügynök volt, ám a védekezési lehetőség hiánya, az előzetes kontradiktórius eljárás elmaradása és a tömeges megbélyegzés olyan visszafordíthatatlan sebeket ejthet a magánéletben, amelyeket a későbbi helyesbítések már nem tudnak begyógyítani.
Ez a megközelítés – és itt most hangsúlyozottan nem a morális szempontokat vesszük górcső alá – súlyosan ütközik a hazai alkotmánybírósági gyakorlattal és az alapvető jogállami normákkal is.
Az Alkotmánybíróság korábbi, mérvadó döntései világosan rögzítették, hogy a személyes adatok védelme és az információs önrendelkezési jog olyan fundamentumok, amelyeket semmilyen kollektív közérdek vagy szimbolikus politikai cél nem írhat felül garanciák nélkül.
A legfontosabb határozat e körben a 37/2005. (X. 5.) AB határozat, amely a taláros testület előzetes normakontroll döntése volt Mádl Ferenc köztársasági elnök indítványára az „elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról” szóló 2003. évi III. törvény 2005. május 30-án elfogadott módosításáról.
Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök az Országgyűlés által 2005. május 30-án elfogadott, de még ki nem hirdetett törvénymódosítás előzetes alkotmányossági vizsgálatát kérte. A törvény az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló 2003. évi III. törvényt módosította volna, és lényegében teljes, korlátozás nélküli elektronikus nyilvánosságot biztosított volna az ügynökakták bizonyos részeinek.
Az indítvány két fő alkotmányossági kifogása
1. Személyes adatok védelmének sérelme
A törvény kiveszi az anonimizálandó adatok köréből az operatív kapcsolatok, hálózati személyek és a Levéltár kezelésében lévő hivatásos alkalmazottak azonosításához szükséges személyes adatait. Ezeket bárki megismerheti és nyilvánosságra hozhatja – függetlenül attól, hogy az érintett közszereplő-e.
Mádl szerint ehhez nincs alkotmányosan elfogadható cél és indok. A megfigyeltek már a hatályos törvény alapján is megismerhették a velük kapcsolatba hozható személyek adatait, így a teljes nyilvánosság szükségtelen és aránytalan alapjog-korlátozás. A nem közszereplők adatai nem minősülnek közérdekűnek.
2. Jogorvoslathoz való jog sérelme
A törvény a személyes adatok (gyakran megbízhatatlan vagy vitatható tartalmú) nyilvánosságra hozatalát nem előzi meg hatékony jogorvoslati eljárás. Mádl ezt „magánjogi jogalanyokat érintő, közhatalmi jellegű egyedi döntésnek” tekintette, amely ellen az érintetteknek nincs megfelelő védelmi lehetősége.
A döntésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a módosító törvény 2. § (1) bekezdése és 8. §-a alkotmányellenesek.
Ezek a rendelkezések tették volna lehetővé, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) kezelésében lévő, az operatív kapcsolatokra, hálózati személyekre és hivatásos alkalmazottakra vonatkozó azonosító személyes adatokat bárki számára megismerhetővé, hozzáférhetővé tegyék, ideértve az elektronikus/internetes közzétételt is, megfelelő személyesadat-védelmi korlátozások és garanciák nélkül.
A GDPR és az Infotv. szigorú keretei mellett az Európai Emberi Jogok Egyezménye is megköveteli az állami beavatkozás arányosságát, amit a német Stasi-modell példája is igazol, ahol az áldozatok egyéni hozzáférése és a kutatói szempontok mérlegelése biztosította a méltányos egyensúlyt. Ezzel szemben a mostani, automatikus közzététel figyelmen kívül hagyja az ártatlanság vélelmét, és a levéltári adatokat ellenőrizetlenül zúdítja a nyilvánosságra, megnyitva az utat a médiaperek, a jogi bizonytalanságok és a családi tragédiák előtt.
Nem szabad eltekinteni attól a politikai kontextustól sem, amelyben ez a döntés megszületett, hiszen a látványos és hirtelen napirendre tűzött aktanyilvánosságosság sokak szerint alkalmas lehet a figyelmünk eltereléséről a gazdasági kihívásokról és a költségvetési nehézségekről.
A múlt feldolgozása nemzeti kötelesség, de a történelmi sebek feltépése nem válhat a politikai kommunikáció eszközévé oly módon, hogy közben a jogállamiság alapvető védőhálóját feláldozzák. A közszereplők felelősségének tisztázása vagy az áldozatok méltó kárpótlása célszerű és arányos eszközökkel is elérhető lett volna, egyéni védekezési lehetőséget biztosító keretek között.
A november 4-i dátum szimbolikus ereje – amely az 1956-os forradalom leverésére emlékeztet – sajnos könnyen ellentétes hatást válthat ki: ahelyett, hogy egységesítené a társadalmat a diktatúra elleni emlékezésben, újabb árkokat ás, és olyan embereket bélyegez meg, akiknek már nincs esélyük arra, hogy hitelesen megvédjék magukat.
A Történeti Levéltár iratraktára – Fotó: Csgb – https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=12671035