Ahol árnyék van, ott fénynek is kellene lennie. Ám amire árnyék vetül, az már nem látszik tisztán. Aki pedig árnyékra vetődik, annak nem csak a látásával, hanem a céljaival is gondok lehetnek.

Az ausztráliai Sydney-i Operaház egyik kagylóhéjára az idei advent harmadik vasárnapjára a hanuka kilencágú menóráját vetítették. De nem a győzelemre emlékezve, hanem az ünnep nyitányán lemészároltakat gyászolva. Sötét lángok lobognak a nyolc plusz egy ágú ünnepi gyertyatartóban.

Szülőfalum plébánosa végtelenül büszke a templom új csillárjaira. Annyira, hogy a hajnali miséken is fényárban fürdik még a legeldugottabb mellékoltár leghátulsó, fából faragott szentje is. A háromszor 16 izzó sugarai áttörnek a decemberi ködön, és átrágják magukat a legsötétebb hónap átláthatatlan hajnalain is, mutatva a híveknek a célt.

Én persze szívesebben emlékszem a szélben nyikorgón himbálózó, aligfényű közvilágításra. A fagyos szélben, gémberedett kézzel markolt lámpácskámra. No, meg arra, hogy a koromsötétből elő-előlépő feketekendős asszonyok mindegyikének hangosan kellett dicsérni, mert olyan egyformára voltak burkolva, hogy nem tudhatta az ember gyereke, ki az ismerős és ki nem. Azaz ki fogja napközt megkiabálni édesanyámat, hogy még köszönni se tud ez a gyerek…

Ma már senkit sem érdekel, hogy én jobban szerettem a néhány gyertyalánggal megvilágított szertartást, a kántor bácsi dörgő basszusát, akinek éneklése közben el-elkalandozott a fantáziám. Irigyeltem ugyanis a vaksága miatt. Irigyeltem, mert ő sötétben is ugyanolyan magabiztosan közlekedett, mint nappal. Nem úgy, mint én.

Mindezt nyugodtan felidézhettem a máriás énekek közötti csöndben. Az orgona sem szólt, és ez legalább olyan „rorátés” volt. Persze az acapellának is oka van. Szabolcs atya fölújíttatta az orgonát is, amelynek a megszólalása azért várat magára, mert a Mi Atyánk (ahogyan a hívei becézik) nem adja alább. Az érseket kérte a felszentelésre, de az alkalomra egyelőre nincs hely a veszprémi naptárban.

Ám a falu nemcsak hajnalban botorkál a sötétben, hanem este is. Nem járnak ugyan a betlehemesek, mint az én gyerekkoromban. Tollfosztóba se hívnak senkit, mert Márton napra sem tömnek libát, fóliázott májat vesznek. A Luca napi kotyolás is kiment a divatból, és karácsony napjaiban se várja senki a Szent Istvánt köszöntőket. Nem kell tartani a regölőktől sem, mert már disznót sem vágnak. Így nincs hólyag se, amit a tejesköcsögre húzhatnának, hogy a regölők ütemesen höppögethessenek a jókívánságok mellé.

Marad hát a közösségi média. Őszintén megvallom, hogy a saját kezemre ütöttem, amikor az iménti mondatot leírtam. Végtelenül ártalmasnak tartom ugyanis mindazt, amit a közösségi média jelent, és mégis…

Képzeljék el, hogy a szülőfalumban, ahol hamvába holt a betlehemküldés, a Kisjézus keresés közösségépítő kezdeményezése, most mindenki – a nyolcszázegynehány falubéli apraja-nagyja – az ablakozás lázában ég! Novemberben zajlott a békés számháború, ami annyit tett, hogy a játékot kitaláló szervezőnél jelentkezhettek azok, akik az adventi időszak 24 napjának valamelyikén vállalták, hogy vendégül látják a falut. Lássuk be, merész dolog nyolcszáz szájat etetni, de mindenki ott volt azon a misén, amelyiken Szabolcs Atya a kenyérszaporítás misztériumát magyarázta. Meg amúgy is azt tanulták a felmenőiktől, hogy ahová báránykát ád az Isten, ád oda legelőt is.

Egy szó, mint száz, advent első vasárnapjára minden szám elkelt. Kezdődhetett tehát a játék, amely – mint általában minden adventi naptár – Szentestéig tart. A hajnali mise után tehát az az első, hogy megnyissák az ablakozók közösségi felületét, ahol már ott a kérdés, aminek az alapján kitalálható, hogy melyik utcában és melyik portán kell keresni az aznapi vendéglátót. Érkezni este hattól lehet, és – tisztesség ne essék – legkésőbb tíz órakor mindenki induljon hazafelé.

„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel”. Kinek a költeményéből való az idézet? Ez ugye, az utca. Aztán a pontosítás: van olyan kártyajáték, amelyben erre már veszélyes lapot húzni. Ez meg ugye, a házszám. Ennél nehezebb rejtvénnyel nem kell megbirkóznia senkinek, aki ismerkedni, beszélgetni, receptet vagy információt szeretne cserélni a karácsonyvárás jegyében. A „megfejtett vendéglátónak” annyi a dolga, hogy az adott napon otthona utcára néző ablakát megvilágítva jelölje meg a vállalt számmal. Terítsen asztalt a teraszon vagy a ház előtt és étellel, itallal meg természetesen jó szóval várjon mindenkit, aki eljön.

Régi barátságok élednek újjá. Felülíródnak korábbi sérelmek. Bemutatkozhatnak a városból ide költözöttek. Szorosabb ismeretséget köthetnek az iskolások szülei, nagyszülei. Ez az ablaknyi fény az élnivágyás sugarával világosít meg minden lelket.

Persze, azért azt is jó lenne tudni, hogy ezekben a napokban kinek, melyik művét játsszák a Sydney-i Operában?

Fotó: Pixabay