Hiányzik 242 milliárd dollár az ország vagyonából. Ez az irdatlan hiány – akkori értéken – a hetvenes évektől 2010-ig gyűlt össze. Ki vitte el a pénzünket? Erre keressük a választ.

A szálak messzire nyúlnak vissza. Magyarország 1944. március 19-én a német megszállással elveszítette nemzeti függetlenségét. A németeket a sztálini megszállók követték, akik a nyakunkon maradtak egészen a rendszerváltozásig. A kétpólusú világban a keleti blokkban rekedtünk. A jogfosztottság folytonossága szakadt ránk.

A szovjet megszállással megjelentek a moszkovita funkcionáriusok, köztük hazatelepülő magyarok. Amint tehetik, rátelepülnek a gazdasági életre. Még a fordulat éve, 1948 előtt elfoglalják a külkereskedelmet. Fedett módon, lassan, de biztosan elindul a kollaboráció a két világrend között. A politikailag megbízható külkeresek biztos kézzel megtalálják a szálakat a vasfüggönyön túl. Akikkel először kapcsolatba lépnek, az egykori náci birodalom kereskedői. Közülük jónéhányan háborús bűnösök, de ez akkor már nem zavar senkit. Ők a nyertesek, megúszták a számonkérést, és befolyásos emberek a Német Szövetségi Köztársaságban is.

Az Amerikai Egyesült Államok, mely a demokrácia és a szabadság védelmezőjének adja ki magát, a háttérben az abszolút nyertese az új hálózattá fejlődő világkereskedelemnek.

Idehaza a kommunista párt már 1945 decemberében (!) létrehoz egy kereskedelmi holdingot, a későbbi Merkurról van szó, és egy bankot a leendő nemzetközi pénzforgalom bonyolítására, miközben megy a vonalas kapitalistaellenes propaganda.

A külkereskedelmi vállalatokat 1949-ben államosítják, ezzel kezdetét veszi az impexek kora. A komcsi külkeresek keverik a kártyákat. Elkezdődik az ország pártirányított kirablása, az embargók kijátszása a külföldi kirendeltségek szervezésében, ipari kémkedéssel és katonai elhárítással fűszerezve.

Ennek a számunkra gyakran vállalhatatlanul előnytelen üzletelésnek komoly szerepe van abban, hogy a Kádár rendszernek sikerül enyhíteni a nemzetközi elszigeteltségen. Az ellentételezés dollármilliókat fölemésztő üzleteken keresztül történik, amit az impexek hálózata bonyolít le.

A nyolcvanas évekre már mintegy 200 cég működött Nyugaton, vegyesvállalati formában. Valójában egy maffia-hálózat.

A korabeli dokumentumok tanúsága szerint – melyek elsősorban Borvendég Zsuzsa történész évekig tartó feltáró munkájának eredményeként kerültek napvilágra – csúcsra járatták az úgynevezett közvetítő kereskedelmet. Ennek a lényege, hogy rendszeresen drágábban vásároltak, mint amennyiért eladtak. Az extraprofitból pedig visszajárt a csúszópénz. Jutott belőle a pártkasszába, időnként a gazdaságban keletkező lyukak tömködésébe és persze az üzletkötő elvtársak zsebébe is bőven. Vagyonukkal együtt politikai befolyásuk is nagyra nőtt a Kádár korszak végelgyengülésének idejére. Ekkor már a Cocom-listák kijátszása és az embargós cikkek hazahozatala az impexek fő tevékenysége.

Sokan hiszik, hogy a többnyire magánbankoktól fölvett 24 milliárd dollár hitel a a jólét finanszírozására, a gulyáskommunizmus fenntartására ment el. Valójában ebből a pénzből elsősorban az impexek által termelt hiányt kellett pótolni.

A rendszerváltozással a rablás zavartalanul folytatódott. A hálózat ettől kezdve offshore névre hallgatott. Gazdasági váltás lényegében nem történt, ahogyan elszámoltatás sem. A megbízható elvtársakból lettek az első kapitalisták, kapcsolataik pótolhatatlanok, mert még egy gondolatkísérletet sem ért meg, hogy mi lenne itt nélkülük.

Ugorjunk a jelenbe! Pár hete berobbant a hazai közéletbe a Tisza Párt aduásza, akit a Telex és társai lelkes farkcsóválással méltatnak, mint nagy múltú, a világkereskedelmet felső szinten ismerő, sőt művelő joviális üzletembert. Kapitány István több mint két évtizedes külszolgálata során a Shell globális alelnöki posztjáról tért haza, mert mint mondja, az új kihívások éltetik. Az ATV interjújában úgy mutatkozott be, mint a magyar Jockey Ewing, a Dallas sorozatból. Arra a kérdésre, hogy jelenlegi helyzetünkben leválhatunk-e az orosz kőolajról, gázról, azt felelte: meg kell találnunk a praktikus megoldást.

Kapitány 37 évet töltött el a Shellnél. Miután ebből majd negyedszázadot a világ távoli pontjain „szolgált”, egyelőre ismerkedik a hazai valósággal, különösen a makrogazdasággal, amivel sohasem foglalkozott.

Az impexek működését azonban pályája első szakaszában ismerte meg, hiszen már a hatvanas évektől a Shell kizárólagos magyarországi képviseletét az Interag nyerte el. Kapitány ebben a fentiekben ismertetett hálózatos világban szocializálódott.

Nem kétséges, hogy Kapitány egyike a hazaküldött embereknek. Nyilván azért küldték, hogy megváltoztassa a magyar energiapolitikát, az Európai Unió – és egyben a Shell – érdekeinek megfelelően.

A Shell egyébként – még Kapitány alelnöksége idején – saját bevallása szerint halálra kereste magát az európai uniós orosz szankciókon, melyeknek egyik célja – ma már igazolhatóan – az öt nagy olajipari világcég profitjának maximalizálása volt. A Shell megduplázta bevételét az orosz-ukrán háború kitörésével gerjesztett energiaválságnak köszönhetően.

És most itt van Kapitány István, aki „praktikus megoldást” keres, már nemcsak a Shell, hanem Magyarország számára is. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Schmidt Mária arra, hogy napjainkban az energia megszerzése és felhasználása elsősorban szuverenitási kérdés.

Ezért aztán az áprilisi szavazás tétje az is, hogy huszonegyedik századi formában újra a nyakunkra jön-e az impexek világa vagy sem. Tessék választani.

Címlapkép: Facebook / Kapitány István