Két öregúr diskurál. „Bárcsak ne ebben a korban élnék! – mondja az egyik – Az emberek nem tisztelik a szüleiket, nincs bennük hála, igazságérzet.” Társa, hófehér szakállát morzsolva rátesz egy lapáttal: „A mai fiatalok szeretik a luxust, lenézik az időseket, és vitatkoznak a tanáraikkal.”

A beszélgetést a képzelet szülte. A szépkorú urak valójában nem ismerték egymást, de a gondolataik valódiak. Hésziodosz, aki még a kort is, mely neki adatott, elcserélné egy boldogabbra, Krisztus előtt 800 táján hirdette az igét. A görög filozófia ma is sokat idézett klasszikusa, Szókratész háromszáz évvel később látta meg a napvilágot. Teljes nézetazonosság van közöttük abban, hogy az utánuk jövők, „ezek a fiatalok” silányabbak. Ha így meg tovább, elpusztul a világ.

Gondoljunk bele, ha minden jóslat bevált volna, miszerint a következő nemzedéktől semmi mást nem várhatunk, minthogy lerombolja azt, amit az öregek életük során építettek, az emberi civilizáció már százszorosan elpusztult volna.

A világ szakadatlan változása, napjainkban robbanásszerű átalakulása közepette a nóta a régi, csak az értetlenség tárgya, eszközei változnak. Az ókori görögöknél a fiatalok puhánysága, az erény eróziója, a tisztelet hiánya, és az élvhajhász életmód, a tivornyák, míg manapság érdektelenség, lustaság, a mobil vég nélküli nyomogatása, a munkamorál romlása.

Legyünk őszinték, az öregedéssel megszépülnek a fiatal évek, mikor erőnk és reményeink teljében voltunk.

Arról van szó, hogy az idő múlásával a változás mindig fenyegetőbbnek tűnik, mint amilyen valójában. A stafétabot átadása pedig sosem egyszerű, hisz hozzászoktunk, hogy évtizedek óta a mi kezünkben van. Gondoljunk csak a rendszerváltozás lázas éveiben indult családi vállalkozásokra. A sikeresek ma is működnek, nem egy közülük jelentős karriert futott be. Ideje lenne az alapítóknak átadni a hatalmat. Aki azt mondja, semmiség, egy mozdulat az egész, önmagának sem mond igazat.

A nemzedékek kutatása ma már tudomány. A közel azonos időszakban született, hasonló társadalmi-történelmi hatások alatt felnövő embercsoportok 15-20 évente követik egymást. Ennek megfelelően ma hat generációról beszélünk.

A sokat látott és szenvedett veteránok (1925–1945) a hagyományok tisztelői, lojalitás és fegyelem jellemzi őket. A baby boomerek (1946–1964), a háború után születtek, de a korábbi szörnyűség utóhatásai miatt szorongók, igyekvők, tudatos karrierépítők, nálunk elsősorban a Ratkó-korszakhoz kapcsolódnak. Az X generáció (1965–1983) az átmenet az analóg és a digitális világ között, önállóak, a munka-magánélet egyensúlyát keresik. Az Y nemzedék (1984–1995) az ezredfordulósok, nyitottak a technológiai változásokra, idealisták, önmegvalósítók. A Zések (1996 – 2010) már digitális bennszülöttek, az internettel nőttek fel. Az Alfa (2011–2024) tagjai az okoseszközökön élnek. És jönnek a Béták (2025-2039), akiknek már a mesterséges intelligencia világában kell magukra találniuk.

A tömör, ezáltal általánosító bemutatásból is látható, hogy – teszem azt – az én boomer nemzedékemet és az ipszilonokat egy világ választja el egymástól. A technológia napjainkban tomboló forradalma áldásai mellett a nemzedékek közötti hagyományos szálakat szaggatja.

Mi mást tehetnénk, mi, öregek, minthogy próbálunk lépést tartani, megérteni a mai világból, ami egyáltalán felfogható. Ami engem illet, igyekszem. Használom a modern eszközöket, bár ez korántsem olyan természetes a számomra, mint az utánam jövőknek.

Egy új applikáció beállítására már a fiaimat hívom segítségül, de legalább kapizsgálom, hogy mit molyolnak a mindent tudó okos eszközökön. Bámulom a kamaszok osztott figyelmét, és próbálom felfogni, hogy miért nem memorizálnak apró dolgokat sem a gépek veszélyesen kényelmes világában. Elismerem, hogy azonnal megtudhatnak mindent, amire csak kíváncsiak, miközben sajnálom őket a villamososon, mert azt se tudják, mi fán terem szemezni egy csinos nővel. Ha megérkezem valahová, nem jelentem fel magam a Facebookon egy társaságommal közös szelfivel, mert épp elég ideig megfigyelhettek mások, akaratom ellenére. A QR kódos jegyet kinyomtatva viszem, mert mi van, ha az okosteló egyszer bedöglik. (Tényleg, mi van akkor? Vége a világnak?) Dühöngök, ha egy háztartási gép 5-6 év után végleg felmondja a szolgálatot, mert anyám egykori Szaratov hűtője negyven évesen is szolgál valahol. Nekem még névjegyem van, bár tudom, hogy teljesen felesleges.

Farkasszemet nézünk, boomer az ipszilonnal, iksz a zével. Közelednénk egymáshoz, de hogyan? Hisz a nénike-bácsika nincs fenn a YouTube-on, az Instán sem lájkolható, Viberen végképp nem hívható fel.

Megpendítem, mi lenne, ha személyesen, egymás szemébe nézve, érzékelve a fizikai jelenlét élményét, úgynevezett beszélgetésbe bonyolódnánk.

Bizonyára nehezen indulna, de érdekes lenne mindkettőnknek. Több annál. Fontos, különben elveszítjük egymást végleg, mielőtt kimegyünk a divatból.

Fotó: Pixabay.com