A tényekkel nem törődve a németek is azt hajtogatják, amit Ursula, hogy Ukrajnával minden rendben. Hülyének néznek négyszázötven millió embert, és sajnos, ebből egy csomó az is – véli Boros Imre közgazdász.

– Már jó ideje semmi sem lephet meg minket az Európai Unió és annak Bizottsága ténykedésével kapcsolatban. Így az sem ér váratlanul senkit, hogy Ursula von der Leyen és a magyargyűlölő véleménydiktátor, Manfred Weber gőzerővel dolgozik Ukrajna gyorsított EU-s felvételének érdekében, magyarán Európa tönkretételén. Józanul gondolkodó ember ezt abszurdnak látja, mert az az ország a világon semmiben sem felel meg a tagság feltételeinek. Akkor mégis, miért ez az eszement igyekezet?

– Ukrajna, azaz nevét lefordítva Határvidék, több szempontból nagyon érdekes területté vált a nagy nemzetközi befektetők számára. Kezdjük azzal, hogy a világpiacok egy nagyon komoly szegmense az élelmiszertermelés és az élelmiszerellátás, ebben Ukrajna verhetetlen. Körülbelül 35 millió hektárnyi kiváló földterülettel rendelkezik, a világon kevés az olyan ország, amelynek egybefüggően ekkora mezőgazdasági területe van. Ez nagyon vonzó, plusz van egy-két másféle adottsága is, mint az ásványi kincsek, az erre épülő nehézgépgyártás, hadiipar, beleértve a tankok, ágyúk gyártását, tehát ilyen szemszögből is érdekes az ország nyugati befektetői szempontból. Politikailag meg egyenesen szexi, hiszen ha Ukrajna fölött a rendelkezést meg lehet szerezni, akkor lehet bosszantani az oroszokat, alig négyszáz kilométerre Moszkvától el lehet helyezni akár nagy hatótávolságú rakétákat is.

Ez a háború most tulajdonképpen arról szól, hogy a befektetői kör megtalálta a megoldást, sikerült becsempészni egy olyan elnököt egy ügyes televíziós sorozattal, aki ugyan a sorozat előtt nem volt túl ismert, de így népszerűvé tették. Szerintem már eleve felépítették a karaktert arra, hogy előbb-utóbb elinduljon az elnöki posztért, amit persze soha nem fognak beismerni. Megválasztották, így lett kulcsfigurája annak, hogy Ukrajna ne az orosz birodalom, hanem a Nyugat felé mozduljon.

– Az kétségtelen, hogy Oroszország agressziót követett el, amikor megtámadta Ukrajnát, de az is, hogy beleprovokálták ebbe a helyzetbe. Nem is kell bizonyítani, maguk a nyugati vezetők vallották be, hogy a minszki egyezményeket, amelyek autonómiát ígértek a donyecki és luhanszki területeknek, soha nem is akarták betartatni, csak időt akartak nyerni Ukrajna felfegyverzésére. De miért? Nem jobb a béke, mint a háború?

– A nyugati nagy befektetőknek nem. Ukrajnában elég jelentős az orosz kisebbség, jobbára a keleti részeken élnek, az ipari területeken, beleértve a Krím félszigetet is. A Krím mindig is Oroszország része volt, csak formailag kapták meg az ukránok Hruscsovtól, aki ezzel az ukrán pártoligarchákat akarta a saját oldalára állítani. Akkor, a Szovjetunióban semmi jelentősége nem volt annak, hogy melyik terület névleg hová tartozik, az egész a Szovjetunió volt. Ám a birodalom összeomlása után Oroszország a történelmi jussát követelte vissza, Ukrajna pedig közölte, hogy szuverén állam, 1991-es megalakulásakor a Krím területe is oda tartozott, akkor az övé is marad. Aki oda behatol, az agresszor.

De az egész huzavona mögött nincs más, mint az a játék, hogy miként lehet megszerezni az Ukrajnában elérhető természeti javakat, hatalmas termőterületeket, ásványi kincseket. Erről szól a háború.

– Viszont az EU vezérkara most azon töri magát, hogy ez a háborúban álló ország soron kívül csatlakozhasson az Unióhoz. Ami jól láthatóan Európa, ezen belül Magyarország számára is katasztrofális következményekkel járna. Ezért, pontosabban ez ellen szól a most zajló nemzeti konzultáció.

– A csatlakozás ész nélküli erőltetése mögött is ott az üzlet. A nemzetközi nagy befektetők Volodimir Zelenszkij ukrán elnök aktív segítségével megszerezték a földterületek java részét. Ha ez az alak nem lett volna, ez nem sikerülhetett volna. A Szovjetunióban – nem úgy, mint nálunk – az államé volt a föld. Magyarországon formailag megmaradt a terület a tulajdonosok nevén, például a nagyapám földje sem volt az állam nevén, csak éppen elvették. A Szovjetunióban ellenben ilyen nem volt, az ukrán területeket is az állam birtokolta, azaz Ukrajnában sem lehetett volna azokat eladni.

Jött Zelenszkij és egy olyan földtörvényt csinált, hogy a külföldi befektető társaságok azonnal vihettek mindent, mint róka a tyúkokat a bekerítetlen udvarról. Így az ukrán mezőgazdasági termelés ma már döntő többségben a nemzetközi nagy cégek kezébe került. Ezért van az az iszonyú nagy nyomás, hogy bekerüljön az Európai Unióba, mert abban a szent pillanatban az EU teljes piaca rendelkezésükre áll.

Azzal egyáltalán nem foglalkoznak, hogy ez egy nagyon jól rendezett, kiegyensúlyozott piac, a franciák, olaszok, mi, vagy a lengyelek viszonylag fair körülmények között tudunk agrártermékekkel kereskedni. Az ukrajnai nagybefektetők pedig mindenkit lemosnának a pályáról. Sajnálatos módon az Európai Bizottság, élén ezzel a német nővel, ezt a trendet teljes mértékben segíti.

– Ki is jelentette „Von der Pfizer” asszony, hogy ennek 2030-ig meg kell történnie.

– Ami azért is abszurd, mert emlékezzünk rá, hogy a kelet-közép-európai országok csatlakozási folyamata milyen nyögvenyelős volt. Mi 1990-ben váltottunk rendszert, úgy gondoltuk, hogy 4-5 éven belül beférünk az Unióba. Hát nagyon nem fértünk be, pedig senki nem vonta kétségbe a demokratikus felépítményt már az Antall-kormány idején sem. A dolog elhúzódott 2004-ig, a románok és a bolgárok csatlakozása 2007-ig, holott ezek az országok nagyon is megfeleltek a feltételeknek.

Ukrajna semmiben sem felel meg, de az Európai Unió vezetése nem foglalkozik azzal, hogy mi a tagállamok érdeke,

a Bizottság, élén Von der Leyen asszonnyal, nemzetközi nagybefektetői érdekeket képvisel, annak rendeli alá a tagállamok érdekeit, a mezőgazdaság és élelmiszeripar érdekeit is. Hát ha ezt az európai népek és a választók hagyják ezt, akkor lelkük rajta, de nekünk, magyaroknak el kell gondolkodnunk, hogy ez az egész nekünk mennyire elfogadható.

– Vagy éppen az, hogy a nevünkben és akaratunk ellenére nyakló nélkül öntik a pénzt az értelmetlen háborúba.

– Nem tudom, hogy a tagországok miért nem nyitják ki a szájukat, az Európai Bizottságot már régen el kellene számoltatni pénzügyileg. Egy rendes auditot, egy kasszaroncsot kéne csinálni, hogy mit mire fordítottak, milyen döntéseket hoztak és erre volt-e jogosítványuk. Volt-e olyan kérdés, amelyben az Európai Tanácsnak kellett volna dönteni és megszülettek-e a szükséges felhatalmazások? Csak az a baj, hogy a vezető nagy tagországok állami vezetőinek nagy része nekik falaz, vagy egyszerűen nekik drukkol. Például egy Merz kancellár, aki Taurus rakétákat akar adni az ukránoknak, egy olyan cégtől jött, amelyik egyebek mellett ezeket a rakétákat gyártja. Mi várható az ilyen alaktól? De a németek ilyen kormányt választottak, ilyen kormányuk lesz. Hogy ez mikor fog megváltozni, erre én nem merek semmiféle jóslatot adni. Egyelőre sok esélyt nem látok rá. Főképpen, mert a tényekkel nem törődve a németek is azt hajtogatják, amit Ursula, hogy Ukrajnával minden rendben.

Hülyének néznek négyszázötven millió embert, és sajnos, ebből egy csomó az is.

– Aki még hülyének néz minket, úgy általában az átlagembereket, az egy másik nagyszerű asszony, Christine Lagarde. Nemrégiben diadalittasan bejelentette, hogy nagyszerű lépést tettek meg, felkészültek a digitális euró bevezetésére.

– Na, most álljunk meg egy pillanatra. Ami tény, hogy a vége fele közeledünk az úgynevezett dollár sztenderdnek. Sok a baj vele, valamerre menni kell, mert a dollárral tulajdonképp a nyugati féltekét, beleértve minket is, eléggé kézben tartották. Azért nem mondom külön az eurót, mert az euró a dollár egyik nyúlványa. Kínának sem tetszik, a nemzetközi kereskedelem több szereplőjének sem nagyon tetszik a dollár alapú üzlet. A dollár persze nagyon sokáig még marad, de nem tágul a felhasználási kör, hanem szűkül, ki kell valamit találni. Most ugorjunk egy nagyot és nézzük meg ezt a digitális akármit. Miről szól a digitális pénz? A bankkártya-használat, ugye, kényelmes dolog, én is szeretem, egyszerű vele a fizetés, ez rendben van. Csakhogy ha teljesen átállítanak minket erre, akkor másodpercek alatt bent vagyunk a zsákban. Mi történt Kanadában? A kamionosok sztrájkoltak valamilyen ügy kapcsán, erre a bankok letiltották a kamionosok kártyáit. Nem tudtak még tankolni sem, magyarán szólva ez a modell máris felfedte azt a szándékot, amit ők most el szeretnének leplezni. A modern, „fizetéskönnyítő” dolgoktól mindenki elalél, főként a fiatalok, de a fenyegető veszélyekről nem beszélnek.

Az egyetlen ellenszere ennek a veszélynek a készpénzhasználat. Ezért helyes a magyar kormány döntése, hogy alaptörvénybe foglalja a készpénz használatához fűződő jogunkat és a készpénz elfogadásának kötelezettségét. Jó dolog a bankkártya, a digitális pénz, de legyen valódi pénzünk is.

– Ha már pénz, akkor infláció, pontosabban annak megfékezése. Sokféle módszerrel lehet próbálkozni, de az, amit a magyar kormány lépett, biztosan eredményes, ez pedig az árrésstop. Igen ám, de Orbán Viktor is azt mondja, hogy ez csak szükséges rossz, amit hosszabb távon nem lehet fenntartani. De meddig lehet vagy kell?

– Fussunk neki egy kicsit távolabbról, hogy érthető legyen. A dolog azzal kezdődött, hogy Magyarországon nagyon jelentős ágazatokat szinte ajándékba adtak oda külföldi befektetőknek és történt ez leginkább 1994 és 1998 között, amikor a balliberális osztag volt kormányon. Surányi Györgyöt meg Bokros Lajost (az egyik jegybankelnök, a másik pénzügyminiszter volt) a nyugati pénzügyi lapok álomcsapattá nemesítettek. Persze az ő álmaikat testesítették meg, de a magyarok szempontjából ez a paradicsom maga volt a siralom völgye. Így egy csomó olyan terület alakult ki, amely monopolhelyzetbe juttatta a külföldi befektetőket.

Viszont mit akar a nemzetközi multinacionális befektető? Minél több profitot. A kiskereskedelmi forgalom egy jelentős részét is olyan cégek bonyolítják le, amelyek ebbe a körbe tartoznak, ezektől meg miért várhatnánk magyar hazaszeretetet?

Magyarországhoz csak annyi közük van, hogy minél több profitot csináljanak nálunk. Azt azért az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy van olyan magyar áruházlánc is, amelyik nem a jó utat járja. Úgy gondolkodik, hogy ha ők árat emelnek, én miért maradjak ki belőle? A rossz példa ragadós.

– Mi tehet ilyenkor egy kormány?

– Vannak eszközei. Elsősorban a kommunikáció: az érintetteknek elmondja, hogy mi a helyzet, hol kéne javítani. Ha ez nem megy, jön a törvényalkotás. Nálunk a kiskereskedelmi hálózat folyamatosan árat emelgetett, holott ennek nem volt semmiféle elfogadható indoka. Hogy van az, hogy a tejet a termelőtől mondjuk literenként 200 forintért veszi meg, de az üzletben már 500 forintért kínálja? Ha leszámítjuk a feldolgozás és szállítás költségeit, akkor is majdnem 100 százalékos hasznot tesznek rá. Na erre mondta a kormány, hogy elég volt. Vissza kell vágni ezt az eszeveszett profithajhászást, de nem az árak rögzítésével, az egy kicsit durva lenne, hanem a beszerzési árhoz képest az arra rakott többlet, vagyis az árrés nem haladhatja meg a 10 százalékot. Nem azt akarjuk, hogy ne csinálj profitot, de 150 százalékosat tényleg ne.

– Viszont a nagyon okos liberális közgazdászok SZDSZ-módra szitkozódnak és állítják, hogy a piac majd önmagát szabályozza, nem szabad beavatkozni.

– Ha a piac normálisan működne és az élelmiszerpiac mögött nem lenne ez a multinacionális háttér, ami aztán kivonja a profitot meg még többet, akkor ezt nem kéne csinálni. Ehhez azonban nem kellett volna azt csinálni, amit a ’94 és ’98 közötti korszakban végrehajtottak, hogy lényegében a kereskedelmi hálózatok is szinte mind külföldi kezekbe kerültek, majd ezekhez igazodott a magyar hálózat is.

A vak is láthatja, hogy az a nagyszerű liberális toposz, hogy a piac szabályozza önmagát, egy nagy hazugság. Most miért nem szabályozza? Hol van itt a verseny? Legfeljebb áremelési verseny volt.

– Ha minden igaz, a kormány májusban áttekinti az árrésstop hatásait és a tapasztalatok alapján dönt annak fenntartásáról vagy megszüntetéséről. Mi kell ahhoz, hogy az utóbbi történjen?

– Vizsgálatok, ellenőrzések és elemzések. Ha a piaci szereplők azt érzékelik, hogy az állam a helyzet magaslatán van, és nem tehetik meg akadálytalanul, hogy árakat emelgessenek, mert annak következménye van, lehet remény a változásra. Meg kell nézni, hogy ezekkel a kvázi szabályozott árrésekkel milyen a forgalom, nem történt-e svindli, hogy esetleg más termékekre meg rárakták az itt csökkenő árak miatt kieső profitot. Ha ez is kedvező képet mutat, tehát a profitot nem úgy akarták maximalizálni, hogy közben másra meg ráraktak, akkor esetleg fel lehet oldani, de hát azért van ez a sok hatóság, hogy ezen elpiszmogjanak, aztán kitalálják, hogyan tovább.

Ifj. Tóth György