„Mind kevesebben hoznak magukkal a családból vallásos nevelést”
A belső és a Magyarországról történő elvándorlás következtében a vallási közösségek sérülnek, a probléma orvoslása csak jelentős közösségépítés segítségével képzelhető el – állapította meg Tóth Géza, a Központi Statisztikai Hivatal statisztikai tanácsadója, a Miskolci Egyetem professzora. A közelmúltban megjelent Fiatalok a történelmi keresztény egyházakban című könyve kapcsán arra is rámutatott: az egyén vallásossága elsősorban a családi vallásos szocializációtól függ.
– Kinek ajánlaná a most elkészült művét?
– Mindenekelőtt az egyházaknak, mert a kutatásból kiderül, hogy egyes helyeken kapacitástúlzás, máshol kapacitáshiány alakul ki az elkövetkezendő években, amelyeket valamilyen módon kezelni szükséges. Ugyanígy szól a civileknek is, hiszen gyakran gondoljuk, hogy a vázolt folyamatok tőlünk függetlenül zajlanak: csökken a népesség, tombol az individualizáció, terjed a szekularizáció. Ezzel szemben
azt állítom, van, ami azonosítható, bemutatható, és amiben civil összefogásra van szükség. Leginkább az egyházak megmentésében.
– Egyház alatt az összes vallást érti?
– A három nagy keresztény felekezetet.
– Mire mutat rá a tanulmánya?
– Arra, hogy miként alakulhat az egyházak jövője térben, s hogyan lehet a változáshoz alkalmazkodni kormányzati, egyházi és közösségi szinten.
– Milyen adatokból dolgozott?
– A 2001-2022 közötti népszámlálások adatait használtam, azon belül is azokét, akik arról nyilatkoztak, hogy vallásosak. Ezen belül kizárólag a nulla-tizennyolc éves korcsoportot vizsgáltam.
– Miért lényeges a fiatalok vizsgálata?
– Mert ők lesznek majd valamikor a vallásos felnőttek.
– Hogyan tudta kutatni e korcsoportot, ha őket nem is nyilatkoztatták a népszámláláskor?
– Azt állítom, hogy döntően a szüleik nyilatkoztak helyettük, ami azért lényeges, mert a vallásszociológusok hosszú időtartamú felméréseikben bebizonyították, hogy
az egyén vallásosságában a szülői szocializáció az elsődleges. Lehetséges felnőttkori megtérés is, de a legfontosabb, hogy mit hozunk a családból.
Az a szülő, aki azt írta, hogy a gyermeke vallásos, az abban a szellemben is neveli a gyermekét. Ezért kell a fiatalokra nagyon vigyázni, mert egy emberöltő múlva ők adják majd az egyházak magját. Döntő, hogy a fiatalokat hol találjuk meg!
– Mit lehet tudni a mai fiatalok preferenciáiról?
– Bár a vallást nem utasítják el, egyre kevésbé kötődnek az egyházakhoz. Aki viszont hisz Istenben, felnőttkorában is nyolcvanöt-kilencven százalékban vallásos marad. Mind kevesebben hoznak magukkal a családból vallásos nevelést. A felmérések arra is rávilágítottak, hogy a „maguk módján vallásosak” tábora egyre csökken. Mindez összességében az elvallástalanodás felé mutat.
A fiatalok esetében kiemelt szerep jut az iskolai vallásoktatásnak, sok esetben a gyerekek csak így jutnak vallásos neveléshez,
szempontokhoz; sajnos azonban az egyházi oktatás sem tudja ellensúlyozni a családi vallásos nevelést.
– Milyen szempontok alapján végezte vizsgálatait?
– A fiatalok vallásosságát leegyszerűsítve három főbb tényező befolyásolja: az általános népességcsökkenés: a vizsgált időszakban 10,2 millióról 9,6 millióra fogyott a lakosság száma; az individualizáció és szekularizáció, valamint a belső és külső elvándorlás.
– Nézzük meg a tendenciát felekezetenként!
– A katolikusoknál a legnagyobb a lemorzsolódás, a vallásos fiatalok száma hatvan százalékkal csökkent.
A nagyobb fogyás a gimnazistáknál mutatható ki, a fiatalabbaknál kevésbé, ami esetleg a családpolitikai intézkedések hatása lehet. A reformátusoknál ötvenszázalékos az esés, e felekezetnél az alsós korosztályban legnagyobb a lemorzsolódás. Az evangélikusoknál kisebb a csökkenés, igaz, jóval kevesebben is vannak.
– Mi látszik mindebből térben?
– Katolikusok esetében a fiatal hívők aránya eltér a hagyományos felekezeti szerkezettől, a Nyugat-Dunántúl, Nógrád, Borsod északi részének katolikus többségével ellentétben Budapesten és nyugati agglomerációjában, illetve Borsod-Abaúj-Zemplénben tűnnek fel nagy arányban. Vagyis: az eredmény azt mutatja, hogy a hagyományosan katolikus térségekben élő (Nyugat-Dunántúl) vallásos népcsoportok elöregedtek. A reformátusok esetében Nyugat-Dunántúlon és a főváros környékén látható nagyobb növekedés, míg az evangélikusok esetében Budapest, Kecskemét és Győr környéke a meghatározó, a soproni közösség pedig megerősödött. Az egyházmegyéket vizsgálva azt láthatjuk, hogy a katolikusok esetében a győri, pannonhalmi, szombathelyi, székesfehérvári, váci püspökségekben a hívek aránya magasabb az átlagnál, illetve a csökkenés kisebb az országos átlagnál, míg Dél-Magyarország és Veszprém esetében kedvezőtlenek a folyamatok. A reformátusoknál jó helyzetben van a nyírségi, az észak- és dél-pesti, a pápai kerületek és a Duna-Tisza-köze, míg csökkenés tapasztalható a borsodi, a gömöri, a hajdúsági, a debreceni, a bihari, vagyis a tradicionális fellegvárakban. Az evangélikus felekezet esetében kedvező a helyzet az észak- és dél-pesti kerületben, Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron és Vas vármegye, míg nagy elvándorlás regisztrálható a dél-keleti országrészben.
– Melyek a fontosabb demográfiai folyamatok?
– A vizsgált húsz évben vannak olyan települések, amelyek a belső vándorlás nyerteseinek tekinthetők. Ezek a települések Budapest és egyes nagyvárosok szomszédsáságban fekszenek. Természetesen az ország egyes területein a természetes fogyás mellett az elvándorlás is tetten érhető. Azt mondhatjuk, hogy
a vallásosság általánosságban a gazdasági fejlettséggel, a kedvezőbb jövedelmi helyzettel szemben áll. Az adatok azonban azt mutatják, hogy Magyarországra ez nem igaz.
– Mivel igazolható ez az állítás?
– Északnyugat-Dunántúlon jó jövedelmi helyzet mellett magas a vallásosság, míg Délkelet-Magyarországon alacsonyabb jövedelmi viszonyok ellenére is alacsonyabb a vallásosság mértéke. A szociológiában alkalmazott kifejezés, a plauzibilitási struktúra szerint közösségben élhetjük meg a hitünket, vagyis gyülekezetben, hittanórán, lelki gyakorlaton, táborban.
A migrációval azonban ez a struktúra sérül: ha alaki külföldre vagy más vidékre költözik, egyértelműen elveszíti a vallási közössége.
Kelet-Magyarországról Budapestre és Dunántúlra történt mozgás, továbbá a nagyvárosokból a szuburbanizációba. A magas presztízsű és sokszor vallásos emberek az agglomerációba áramlottak, ilyen például Budakalász, Nagykovácsi vagy a Győr környéki települések, ahol az általános trendekkel teljesen ellentétes folyamatok zajlottak le. De: arról is szólni kell, hogy a folyamatok nem minden esetben ebbe az irányba mutatnak, a covid miatt sokan költöztek városból vidékre, hogy a lezárások kevésbé érintsék, e változás nagy nyertese a balatoni térség és a Velencei-tó környezete.
– Tudjuk befolyásolni a felvázolt dinamikákat?
– Az előbb említetteket kevésbé, de hasonló folyamatokat indukál például a CSOK is: a fiatalok gyermekeikkel vidékre költöznek, mert nem tudják megfizetni a nagyvárosi ingatlanárakat. Persze, a vidéknek is fenn kell maradnia, és a folyamat lehet társadalmilag hasznos, de most vallási szempontból vizsgáljuk a fejleményeket. Hasonló lehet a hatása a kormány által nemrégiben meghirdetett száz gyár programnak, ahogy azt már megfigyelhettük nagy autógyárak megtelepedése kapcsán. A schengeni övezet szintén lehet káros a magyar egyházi közösségek szempontjából, ezt megfigyelhettük, amikor a Pozsonyban élő szlovák katolikusok Rajka környékére költöztek, mert sokkal kedvezőbb áron jutottak ingatlanhoz, mint a szlovák fővárosban. Ha a beérkezők száma húsz–huszonöt százalékot tesz ki, amivel megváltozik a status quo és egy egészen más minőség jön létre. Ezt hívják billenési pontnak. Ezt hozhatja Románia csatlakozása is az övezethez, hiszen például a nagyváradi ingatlanárak vetekednek a budapestiekkel. Vagyis: a vándorlások következtében a kibocsájtó és befogadó terület vallási közösségeinek struktúrája egyaránt módosul.
– Jól értem, hogy azért következik be változás, mert a vallás közös megélése tűnik el?
– Pontosan így történik. Egyrészt, a katolikus többség nem keveredik az érkező reformátusokkal és evangélikusokkal, másrészt az érkezők már nem biztos, hogy az új lakóhelyükön is csatlakoznak a saját felekezeteikhez.
– Mi a helyzet a fővárosban?
– Hasonló folyamatok játszódnak le, még ha arányaiban Budapesten több is a vallásos ember: az ide érkezők feloldódnak a tömegben, illetve a hit megélése háttérbe kerül, mert a városba költözők többsége sokat dolgozik. A folyamat megállítása az egyházak nélkül nem mehet, de nem csupán a klérus dolga, mert ez komplex feladat.
A gyerekeket meg lehetne még „fogni”, és közösségi élményt nyújtani számukra.
– Miközben paphiány van.
– Nem csak papokat lehet a feladatba bevonni, számíthatnánk például a szerzetesrendekre, a hitoktatókra, de akár a civil közreműködőkre is, igaz, illendő volna őket pluszban dotálni. A lényeges, hogy nyitva legyenek az egyház fenntartásában található ingatlanok, ahol a gyerekek leckét írnak, fociznak, játszanak, utána pedig beszélnek az Úristen dolgairól. S hogy miért érdemes a gyerekeket „megfogni”? A szakirodalom két érvet említ: az egyik szerint az a hite van a felnőtteknek, amit gyerekkorában kap. Ám vannak olyan vélemények is, hogy ez a folyamat nem lineáris, a gyermeki hit után a szülővé válás megerősíti az emberek vallásos hitét.
Ráadásul, ha a gyermek fogékony a hitre, rajta keresztül a szülő is elérhető.
A helyi közösségek erősítése, a civilek bevonása nagyon fontos volna.
– Mi lehet az egyházak feladata?
– Fontos lenne a térképekre rávetíteni a saját iskolahálózatukat, hogy a változásokat valamilyen szinten követhessék, vagyis regisztrálni, hogy az ország mely részén találhatók gyarapodó közösségek, amelyek oktatása indokolt volna. A reformátusok esetében például érdemes volna elgondolkodni egy zalaegerszegi vagy keszthelyi gimnázium nyitásában.
Szerző: Velkei Tamás / Civilek.info
Fotók: depositphotos.com
