A magyar blues és rockzene egyik legmeghatározóbb hangja, Deák Bill Gyula, idén tölti be 77. életévét. E jeles alkalomból november 15-én, a Papp László Budapest Sportaréna színpadán adja nagyszabású Bill 77 című koncertjét, amely nem csupán születésnapi bulinak ígérkezik, hanem az évtizedek alatt felépített pályáját is ünnepli.
A magyar blues királya pályafutásának minden fontos állomását érinti a koncert a Hobo Blues Band-es korszaktól a szólóéveken át a rockoperás szerepekig és a Deák Bill Blues Bandig. Vendégei között ott lesz Tátrai Tibor, Ferenczi György és Takács Tamás. Életéről, karrierjéről és kőbányai gyökereiről is beszélgetett a Magyar Nemzet az énekessel.
November 15-én a Papp László Sportarénában ünnepli a 77. születésnapját. Mit jelent ez a koncert önnek?
Nagy izgalommal várom, és hatalmas hálát érzek a közönség iránt, amiért évtizedeken keresztül mellettem állt. Igyekszem viszonozni ezt a szeretetet.
Lesznek vendégek is: Tátrai Tibor, Ferenczi György, Takács Tamás és természetesen a Deák Bill Blues Band.
A számok átölelik a művészetemet, a Hobo Blues Bandtől mostanáig játszunk mindenfélét, ami fontos volt, de az egésznek a gerince adott: a régi számokat kell játszani, mert várják az emberek, köztük a Rossz vért, a Kőbánya bluest, a Felszarvazottak balladáját meg az István, a királyból is két számot.
Ha visszatekint, mi az első kép, ami bevillan a pályája elejéről?
Az, ahogyan játszani kezdtünk a hatvanas években. Akkor jött be Magyarországra a Beatles, a Rolling Stones és az Animals. Az első zenekarom a Sztár volt, velük minden tehetségkutatót megnyertünk. Aztán jött a Loyd, a Napsugár, a Wanderers, meg vendégként a Syrius és a P. Mobil.
Tizenegy éves voltam, amikor orvosi műhiba következtében elvesztettem a fél lábamat. Nagyon jól futballoztam, a mai napig szeretem a sportokat. Akkor nem volt más kiugrási lehetőség, mint elkezdtem zenélni, énekelni, és azt mondták, hogy jó hangom van. Így indult.
Chuck Berry az 1970-es évek végén azt mondta önről, hogy a „legfeketébb hangú fehér énekes”.
Amikor itt játszott Magyarországon, az Old Boys volt az előzenekar, amiben vendégként felléptünk Tátraival és Pókával. Hallotta a hangom és megkérdezte, ki ez a fekete ember, aki énekel. Mondták neki, hogy fehér. Erre azt felelte: „Ez lehetetlen, ilyen fekete hangú fehér ember nincs.” Azóta hívnak így.
A szólókarrierje a Rossz vér című albummal kezdődött, és nagy siker lett. Milyen zenekari próbálkozásai voltak utána?
A Rossz vér nemcsak hogy a mai napig sláger, de mondhatom, hogy az ország egyik legjobb lemeze. 1987 óta – amióta létrehoztam a Deák Bill Blues Bandet – abban énekelek. Viszont volt néhány kalandozás: vendégeskedtem a Jam együttesben és még egy-két helyen.
Az 1983-as István, a király rockopera nagy élmény lehetett minden szereplőnek. Az ön életébe mit hozott?
Az egyik legkedvesebb korszakom volt a Hobo Blues Band mellett. 1990-ben a Népstadionban kilencvenezer ember előtt adtuk elő a rockoperát, óriási hangulat közepette. Olyan emberek is megismertek ekkor, akik addig nem tudták, hogy ki vagyok.
Sokszor mondta, hogy a blues egy életforma. Mit jelent ez most ennyi év után önnek?
Mindig ugyanazt jelenti. Kőbányán születtem, gyerekkoromban a szüleimmel egy szobában laktunk hatan, ott is mosakodtunk egy lavórban. Nem volt könnyű, főleg így fél lábbal, de mindig megvoltunk. A nehézségek ellenére szép kamaszkorom volt. Fél lábbal ugyanúgy futballoztam, lábteniszeztem és mindent csináltam, mint a többiek.
Aki nem kapott eleget a sorstól és az élettől, az igazából nem is tudhatja, hogy mi a blues-zene. Azt mondták a feketék is, de hát az tényleg így van: aki nem tudott örülni egy cukros zsíros kenyérnek vagy egy almának, az nem is tudhatja, hogy miről szól ez a zene.
A bluesban benne van minden: a fájdalom, a derű, a fricska és a remény. Tele van érzelemmel.
Volt olyan időszak, amikor a blues segített átvészelni a nehézségeket?
Az egész életemet a bluesnak és a közönség szeretetének köszönhetem. Ők nem hagytak el és szeretnek a mai napig, amire nagyon büszke vagyok. Nagyon tisztelem a közönséget. Azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és ebből élek. Ez óriási ajándék.
A blues mindig kisebbségi zene volt. Soha nem volt tömegzene, Amerikában sem. De aki érti, az érzi is. Mi behoztuk ide Magyarországra, megszerették, és volt, amikor nagyon ment.
Kőbánya ma is fontos az életében.
Itt nőttem fel, ide kötnek az emlékek. Kőbánya díszpolgára vagyok, és büszke vagyok erre. Sok nagyszerű ember jött innen: sportolók, művészek, színészek. Amikor pár évig Újpalotán éltem, mindig visszahúzott ide a szívem. Visszajöttem, hogy közel legyek anyámhoz. Ő már nincs, és fél éve a feleségem is elment. De itt vannak a gyerekeim, most együtt lakunk, és ez nagyon jó így.
Milyen tervei vannak mostanában?
Már készül az új lemezem. Horváth Attila írta a szövegeket, a dalok is megvannak, csak fel kell énekelni. Remélem, jövőre bemutathatjuk.
Mit kíván magának a 77. születésnapjára?
Hogy jöjjenek el az emberek a koncertre, érezzék jól magukat. Legyen szeretet, ne széthúzás.
Ne legyen háború, hanem béke. Mert a blues is arról szól, hogy az ember a fájdalomból is képes dalolni, és közben élni.
Fotó: Facebook/Deák Bill Gyula
