Egy hatos karton önmagában nem bizonyítja, hogy az érintett valóban jelentett, a beszervezési nyilatkozat aláírása pedig nem mond el mindent a kényszerről és az ellenállás lehetőségeiről – hangsúlyozta Rácz János történész.

A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársával a nyilvánosságra hozott állambiztonsági iratok értelmezéséről, a megzsarolt emberek sorsáról, Lezsák Sándor megbélyegzéséről és a közzététel szakmai feltételeiről beszélgetett a Magyar Nemzet.

Rácz János a nyilvánosságra hozott állambiztonsági iratok és a hálózati nyilvántartások kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy egy hatos karton megléte önmagában mindössze annyit igazol, hogy az érintettről készült ilyen nyilvántartás. Kifejtette, ebből még nem következik automatikusan, hogy az illető valóban együttműködött volna az állambiztonsággal vagy jelentéseket adott volna.

Hangsúlyozta, hogy az „ügynök” kifejezés elfedi a hálózati kategóriák és az egyéni életutak közötti lényeges különbségeket, a megalapozott állításokhoz pedig az esetekhez tartozó dokumentumok lehető legteljesebb feltárására, valamint az élő tanúk visszaemlékezéseire (oral history) van szükség.

A beszervezések menetét ismertetve a történész elmondta, hogy a célszemélyek kiválasztásakor elsőként azok kapcsolatait és társadalmi mozgásterét mérték fel. A színészek és írók például a művészeti klubok és kiterjedt kapcsolataik révén különösen értékesnek számítottak. A környezettanulmányok során zsarolásra alkalmas információkat – például 1956-os szerepvállalást vagy magánéleti adatokat – kerestek, a beszervezést pedig előzetes terv alapján, felettesi jóváhagyással készítették elő.

„Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a tiszteknek igazolniuk kellett saját munkájuk eredményességét. Előfordulhatott, hogy a karton elkészült, miközben a tényleges beszervezés nem járt sikerrel. A nyilvántartást a tartótiszt töltötte ki, az ő állításait sem fogadhatjuk el automatikusan.”

A karton mögött az embert is látni kell

A megalapozott következtetésekhez Rácz János szerint vizsgálni kell a beszervezési iratokat, a nyilatkozatot, a munkadossziét és a jelentéseket is, különös tekintettel arra, hogy fennmaradt-e kézzel írt jelentés, vagy csak a tartótiszt által gépelt szöveg áll rendelkezésre. Kitért arra, hogy a papíron szereplő „hazafias alap” sem zárja ki a kényszerítést.Amennyiben az együttműködés ténye megállapítható, fel kell tenni a kérdést, hogy miről szóltak a jelentések,felhasználták-e azokat, okoztak-e kárt, illetve tudott-e a megfigyelt a folyamatról – léteztek ugyanis olyan esetek is,amikor a megfigyelő és a megfigyelt előzetesen egyeztetett a jelentés tartalmáról.

A szakember rámutatott arra is, hogy a hálózati személyek mellett elengedhetetlen a tartótisztek pályájának és felelősségének a feltárása is, hiszen ők irányították a munkát és adták a feladatokat. Felidézte saját kutatásait Gyutai Kálmán tartótisztről és Marton Frigyes ügyéről, jelezve,

„egyetlen életút feltárásához is többféle iratot, olykor ugyanazon levéltáron belül több különböző anyagot kell összeolvasni. Ha lehetőség van rá, az érintettek visszaemlékezéseit is érdemes bevonni. Ez időigényes munka, amely nagy odafigyelést igényel.”

A társadalom kiterjedt megfigyelésének okaként a történész a Kádár-korszak vezetésének, különösen Kádár Jánosnak az 1956-os forradalom megismétlődésétől való paranoiáját jelölte meg; meggyőződése szerint egy újabb felkelés esetén az összegyűjtött iratokat megtorlási célokra használták volna fel.

Az iratok nyilvánosságra hozatalának pozitív hozadékaként értékelte, hogy a társadalom számára is láthatóvá válhat, mennyi forráskritika és kutatómunka szükséges a felelős ténymegállapításokhoz, hiszen egy név megtalálása egy adatbázisban önmagában még nem tárja fel a teljes történetet.

„A nehézség éppen az, hogy a dokumentumokat összefüggéseikben kell értelmezni.”

Aláírta, de nem jelentett

A beszervezés megtagadásának lehetőségére kitérve Rácz felidézte Marton Frigyes esetét, akit öt órán át tartottak nyomás alatt a rendőrségen 1956-os tevékenysége és munkásszármazása miatt. Bár a rendező a szorult helyzetből szabadulva aláírta a beszervezési nyilatkozatot, jelentést tenni már nem volt hajlandó.

A történész szerint ezért rendkívül veszélyes kizárólag a karton vagy az aláírás alapján ítélkezni, mivel valaki a kényszer hatására engedhetett, majd később szabotálhatta az együttműködést, miközben a nyilvántartásban a neve megmaradt.

E döntések megítélése kapcsán empátiára és óvatosságra intett, emlékeztetve arra, hogy a zsarolások során sokszor a családok és a gyermekek jövője forgott kockán az 1956-os megtorlások közvetlen árnyékában, egy diktatúra átlagemberétől pedig nem várható el magától értetődően az erkölcsi hősiesség.

Tisztázta, hogy a helyzet megértésére törekvő történelmi empátia nem jelent felmentést vagy a tettek helyeslését, ugyanakkor a megértés hiányában nem végezhető el a szakmai munka. Véleménye szerint méltatlanul kevés figyelem irányul arra, milyen terhet jelentett a zsarolás hatására adatokat szolgáltatni ismerősökről vagy családtagokról; a Kádár-rendszer aljasságát az mutatja, hogy mind a megfigyeltek, mind a beszervezésre kényszerítettek soraiban tönkretett életek maradtak.

„Elsősorban azoknak a felelősségét kellene vizsgálnunk, akik ezt a rendszert létrehozták és működtették: a politikai vezetőkét, a belügyi irányítókét és a politikai nyomozókét.”

A hiányzó iratok is korlátozzák a megismerést

A források korlátairól szólva kifejtette, hogy a kutatók töredékes anyagból dolgoznak, mivel a nyilvánosságra került dokumentumok a tényleges állománynak alig több mint egyharmadát teszik ki. A hiányt helyhiány miatti selejtezések,irányított megsemmisítések és magánkézbe került iratok okozzák.

Rácz János felvetette annak lehetőségét is, hogy bizonyos anyagokat – például egyházi vonatkozásúakat – szándékosan hagyhattak meg későbbi hiteltelenítés céljából, bár erre közvetlen bizonyíték nincs, ami még inkább óvatosságra inti a kutatókat. Utalt arra is, hogy a békés átmenet sajátosságai miatt a múlt feltárásakor a közzététel személyes következményeit is mérlegelni kell, mert egy bocsánatkérés az okozott sérelmeket önmagában nem teszi semmissé. Saját korábbi kutatásai közül felidézte Szuhay Balázs ügyét, ahol a dossziéban nem szerepelt aláírt nyilatkozat, ami szintén az iratanyagok belső ellentmondásosságát és az egyedi vizsgálat szükségességét példázza.

Lezsák Sándor esetét elemezve – aki megfigyeltként szerepelt az eredeti szalagokon, mégis hálózati személyként került be a nyilvános felületre – kijelentette, hogy a politikus a történtek áldozata.

Arra figyelmeztetett, hogy a téves megbélyegzés családtagokat, gyermekeket és barátokat érint közvetlenül, ezért a következményekkel érdemben kell foglalkozni, és kérdésesnek nevezte, hogy a kormány által felajánlott lelki segítség önmagában elégséges-e. Hozzátette, a történészszakma feladata és felelőssége most az, hogy kutatásokkal válaszoljon a társadalomban felmerülő kérdésekre.

A nemzetközi gyakorlatra kitekintve megemlítette a cseh és szlovák online adatbázisokat. Leszögezte, amennyiben a társadalmi és politikai szándék a nyilvánosság mellett dönt, a történészek feladata ezt segíteni, ám a legfontosabb szakmai kérdés az, hogy a szakemberek kaptak-e elegendő időt és megfelelő feltételeket az előkészítéshez a hibák minimalizálása érdekében.

Végezetül a történész hangsúlyozta: ha a feltételeket a politika határozta meg, akkor a következményeket is a politikának kell kezelnie, a történészszakma ugyanis magyarázatot adhat és segítheti a megértést, de a politikai döntések következményeit nem tudja egyedül rendezni, így a legfontosabb a sorsokhoz való empátiával és megértéssel teli közeledés.

Borítókép: Facebook/Magyarország Kormánya