Donald Trump amerikai elnök hivatalba lépése óta a nemzetközi politikai események szédületes sebességgel zajlanak, és akár néhány nap leforgása alatt is gyökeres változások történhetnek a globális színtéren. Egy dolog azonban úgy tűnik, változatlan marad: az amerikai elnök és a magyar miniszterelnök közötti jó kapcsolat. Trump világossá tette, hogy számára Amerika az első, mint ahogyan Orbán Viktor számára Magyarország az első. Ennek következtében nem zárható ki, hogy több területen akár eltérhetnek a két ország érdekei. Mindezek fényében vajon hogyan tudjuk kihasználni ezt a kapcsolatot saját előnyünkre? A kérdést Halkó Petra, a XXI. Század Intézet vezető elemzője segít megválaszolni.

A kérdés tehát, mik az esélyeink arra, hogy mi az amerikai elnökváltásból hasznot húzhatunk?

Az már most előnyös helyzet, hogy van lehetőségünk magyar válaszútra, mozgásteret nyertünk – nemcsak Magyarország egyébként, hanem az egész Európai Unió is, amely eddig a vezetői által kritikátlanul alávetette magát az amerikai érdekeknek. Ugyanakkor az európai elit eddigi hozzáállása alapján félő, hogy ezt a lehetőséget nem használják ki, sőt nemcsak felelőtlen, de irracionális döntéseikkel akár kedvezőtlen irányba is terelhetik a transzatlanti kapcsolatokat és a közösség sorsát. Pedig egy olyan turbulens globális környezetben, mint amilyenben ma élünk, kulcsfontosságú, hogy egy nemzetállam vagy egy közösség képes-e élni a szuverenitásával és érvényesíteni saját érdekeit.

A régi vicc jut eszembe, amikor az egér és az elefánt mennek át a hídon és az egér megjegyzi: ugye, hogy milyen hangosan dobogunk együtt? Az egér mi lennénk, de talán most már lehetünk macska nagyságúak is.

Szerintem bebizonyosodott, hogy a nemzetközi politikában nem feltétlenül egy ország területének és/vagy népességének a mérete számít, hanem az, ahogyan politizál. Ma már Magyarország álláspontját bizonyos kérdésekben lehet támogatni vagy ellenkezni vele, de semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni. Visszakerültünk a térképre: ez a magyar külpolitika modern történetében talán soha nem látott teljesítmény.

Eközben az Európai Unióban olyan, mintha megállt volna az idő. Mintha a világon semmi nem történt volna, hiába mondja Trump elnök, hogy békét akar, hiába mondta és mondja szüntelen Orbán Viktor, hogy mindenképpen fegyverszünetre és báketárgyalásra van szükség, az Európai Parlamentben újra megszavaztak egy eszement háborúpárti nyilatkozatot.

Az Európai Unió vezetése az elmúlt években teljesen figyelmen kívül hagyta a világban végbemenő változásokat. A legtöbb esetben tévúton jártak, sorra hozták a hibás döntéseket és látszatintézkedéseket, miközben papírokat lobogtattak, és elhanyagolták a fontos stratégiai lépéseket. Ennek következményeként Európa politikai szereplőként súlytalanná és kiszolgáltatottá vált. Ma inkább a nagyhatalmak rivalizálásának tárgyát képezi, mintsem hogy a geopolitikai folyamatok alakítójaként lépne fel. Egyértelmű példa erre, hogy nem kap helyet a tárgyalóasztalnál olyan folyamatokban, amelyek közvetlenül a szomszédságában zajló konfliktusokat érintenek. Ráadásul drámaian visszaesett az EU részesedése a világgazdaságban, és ha a biztonsági kérdésekről beszélünk, a helyzet talán még inkább aggasztó.

Most sincs új a nap alatt: az uniós vezetők nem hajlandók tudomást venni arról, hogy új elnöki adminisztráció került a világ egyik vezető hatalmának élére. Véleményem szerint január óta, az amerikai elnök beiktatása után, nyíltan színt vallottak arról, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok szövetségesei, hanem egy bizonyos („mélyen fekvő”) amerikai állam érdekeit képviselik. Ennek az államnak, amelyik visszaélt az állampolgárai bizalmával, valamint az adófizetők pénzével, miközben ezt a mentalitást az Európai Unió színterén is kiterjesztette. Brüsszel a demokrata párti amerikai elit elkötelezett helytartójává vált, ami rendkívül veszélyes helyzetet teremt. Háborús törekvéseik sajnálatos módon még ma is ugyanazt képviselik, miközben az új amerikai adminisztráció az ellenkező irányba tart. Európa az elmúlt három év alatt elmulasztotta a lehetőséget, hogy a béketeremtés szándékával tényezővé váljon.

Az tudva levő, hogy Donald Trump üzletember, vagyis lépései üzleti megközelítést mutatnak, elég ha az Ukrajnának nyújtott támogatás fejében kért ásványkitermelési szerződésre gondolunk. Ez nem ugyanaz, csak más módon, mint Biden politikája volt?

Ne tévedjünk meg: olyan nagyhatalmakról van szó, amelyek sosem mondtak le arról a szándékukról, hogy megőrizzék hatalmi pozícióikat. Az amerikaiak még az elnökváltás ellenére sem váltak önzetlen jótevőkké; sőt az amerikai nemzeti érdekek logikája talán még intenzívebben érvényesül, mint valaha. Az igazán nagy különbség az, hogy míg Donald Trump adminisztrációja a békéből akart üzletet kovácsolni, Joe Biden elnöksége a háborúra alapozta e terveit.

Lefordítva tehát a helyzetet az Unió szempontjából, most éppen Európa feje felett készül a béke üzlete, de ebből az üzletből a brüsszeli vezetők és nagyobb tagállamok úgy néz ki, kimaradnak.

Az ő hatalmi logikájukból megközelítve a kérdést, így van. Ha már önként lemondtak arról, hogy a béke formálói legyenek, akkor abból nem tudnak hasznot húzni, így nem marad más, mint hogy a háborúból kell üzletet csinálniuk. A béke ilyen formán ugyanis „csupán” jólétet és biztonságot hozna – ez pedig nekik már kevés. Kevés azoknak, akik újra és újra bebizonyították, hogy saját polgáraik érdekeit a legutolsó helyre sorolják. Emlékezzünk Annalena Baerbock szavaira: „Ukrajnát helyezem az első helyre, függetlenül attól, mit gondolnak a német választók, vagy hogy demonstrálnak-e.” De ne legyenek illúzióink, itt sem az ukrán nép iránti együttérzésről van szó. Ha így lenne, akkor nem küldenék őket szemrebbenés nélkül a frontra, újabb és újabb emberhullámokat áldozva fel egy előre elvesztett küzdelemben.

Az EU vezetése a háborútól remél üzletet. Csakhogy ez egy legatyásodott Unió. Hiába üzlet a fegyverkezés, ha akarok száz tankot készíteni, de nincs hozzá sem alapanyagom, sem pénzem, sem kapacitásom, szándékból nem lesz tank. Lehet dobálózni a százmilliárdokkal, lehet ígérni Ukrajnának (egy nem uniós országnak, miközben tőlünk lenyúlják a nekünk jog szerint járó pénzeket), ha nincs miből. Hol itt a logika?

Az ő szempontjukból van logika a helyzetben, hiszen bár mi nem rendelkezünk pénzügyi forrással, léteznek olyan körök, amelyek igen: ez az úgynevezett „másik Amerika”, amely jelentős tőkével bír, és örömmel kínál hitelt. Emellett hatalmas fegyvergyáraik is vannak és készséggel felajánlják „nagylelkű segítségüket” – de természetesen ennek ára van. Nem véletlen, hogy ismét ott tartunk, hogy egy újabb hitelcsomag felvételéről beszélünk. Ráadásul egy rendkívül nagy összegű hitelről, miközben közösségi szinten már felvettünk egy történelmi méretű hitelcsomagot a koronavírus-járvány után, állítólag a gazdaságunk helyreállítása érdekében, ám a mai napig számos uniós tagállam, köztük Magyarország is, nem látott szinte még egyetlen eurócentet sem ebből a pénzből. Egy újabb hitelfelvétel középtávon azt a folyamatot indíthatja el, hogy egy hitel újabb hitelt von maga után – ez pedig egy ördögi kört, egy adósságspirált indít el. Ennek eredményeként a gazdaság egyre mélyebbre süllyed ahelyett, hogy kilábalna a válságból. Valós a veszély, hogy hasonló folyamatok indulnak el az Európai Unió esetében is.

Ráadásul egy hitelkonstrukció működése mögött mindig ott áll a biztosíték kérdése is. A pénzért cserébe valamilyen biztosítékot kell nyújtani arra, hogy az adós visszafizeti a kölcsönt, és ha nem, akkor mit lehet elvenni cserébe. Az Európai Unió szempontjából nem sok minden marad, amit az asztalra lehetne tenni tétként, csupán a még lépten-nyomon felfedezhető szuverenitása. Ez pedig azt jelenti, hogy az Európai Unió a saját önrendelkezésével játszik, döntve arról, hogy a jövőben polgárai, saját népei dönthessenek a politikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági kérdésekről – vagy mások helyettük. A helyzet oda vezethet, hogy egyszer csak felbukkan egy olyan „jótevő” személy vagy pénzügyi csoport, amely hajlandó megvásárolni az Európai Unió adósságát. Enek a kockázata pedig az, hogy végül nem az adósság tűnik el, hanem maga az adós. Európa sírkövén pedig ez áll majd: túlélés a halál ára.

Címlapkép: Halkó Petra, a XXI. Század Intézet vezető elemzője
Fotó: Kozma Zsuzsi / Origo