Másfél száz gyerek, másfél száz jövő: sokkal többet ad a Szent Margit-program a rászoruló és érdemes kárpátaljai gyermekeknek, mint a havi tízeurós ösztöndíj. Ahogy a támogatóiknak is.

Nincsenek sokan a kárpátaljai görögkatolikus magyarok: számukat Demkó Ferenc püspöki helynök 25-30 ezerre becsülte, a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet (GISZ) mégis kiemelt szerepet játszik a térség rászoruló gyermekeinek támogatásában.

Olyan pedig bőven akad: a csaknem három éve dúló háború idején egészen kevésből kell túlélniük a mindennapokat a sokszor csonkán maradt családoknak.

A segítség fontos eleme az idén tízéves Szent Margit-program, amelynek lényege, hogy a támogatók – jellemzően anyaországi, olykor felvidéki, erdélyi vagy éppen nyugati magyarok – vállalták, egy éven át havi tíz euróval támogatnak egy-egy kárpátaljai általános iskolás magyar gyereket.

A nebulókat – tavaly mintegy százötvenet – pályázat útján választják ki a GISZ-nél, a szociálisan rászoruló, illetve jó képességű gyerekek kapják meg a segítséget. Van köztük félárva, csonka családban nevelkedő, fogyatékossággal élő és beteg is – mondja Lődár Jenő atya.

Hangsúlyozza, nemcsak az összeg célba juttatása fontos, hanem a vele érkező üzenet is, hogy a gyermek érezze: nincs egyedül.

„Igyekszünk segíteni abban, hogy azt se hagyja el a remény, aki ilyen helyzetben van, ne érezze magát kevesebbnek másoknál, és ne veszítse el a bizalmát a többi emberrel, a világgal szemben – fejti ki az atya. – Általában minden faluban van segítő, egy-egy papcsalád vagy éppen tanító, aki egyébként is figyel a gyermekre. Sokszor az ő segítségével vásárolják meg a kapott összegen a szükséges dolgokat, mert van olyan hely is, ahol nem merjük közvetlenül odaadni a pénzt.”

Alapvető dolgok hiányoznak: sokszor tanszerük, téli cipőjük, kabátjuk sincs a kicsiknek. Így nehéz a tanulás, pedig sok köztük a jó képességű.

(…)

Korábban is mintegy másfél száz batári férfi dolgozott külföldön, főleg Magyar­országon, csak az ünnepekre jöttek haza. Most arra se jönnek, hiszen vissza már nem tudnának menni. A férfiakat vagy besorozzák, vagy bujkálniuk kell, és nem tudják segíteni a családot. Másfél hónapja az utcáról vittek be egy fiatalembert; felesége, kisfia magára maradt, csak annyit tudtak meg róla később, hogy megsebesült – sorolja az atya.

A besorozástól való félelem mindenhol eluralkodott. Ami a kicsi Batárt illeti, a lakosság több mint fele már továbbállt. Ezért is tart ki foggal-körömmel Jenő atya és az egyház.

„Ha az intézményeink is bezárnak, ha nincs óvoda, iskola, akkor a család másik felének is mennie kell az apa, a férj után” – mutat rá. Két-három gyerek lézeng most osztályonként,

„de nem adhatjuk fel a hitet, hogy a munkánknak meglesz a gyümölcse, ha véget ér a háború, és hazatérnek a mieink”.

Addig is igyekeznek helyben megtenni, amit lehet, például a Szent Margit-programmal. „Volt, aki szemüveget tudott vásárolni; akadt, aki kerékpárra gyűjtött; olyan is volt, hogy valaki tabletre tett félre az összegből a továbbtanuláshoz, de a támogatója végül kifizette a gépet a tíz eurókon felül” – sorolja Kész Brigitta. A programban nem ösztönzik, de nem is akadályozzák a közvetlen kapcsolatfelvételt, így sok támogató ezen az összegen kívül is segít az adott családon.

Mandiner.hu

Borítókép: Lődár Jenő atya méltatta a Szent Margit-programot
Forrás: Facebook/Lődár Jenő