Telefonomban egyre több a pluszjel. Ezzel jelölöm azok telefonszámát, akiket már hiába tárcsáznék. Nem vennék fel. Mégsem vagyok rá képes, hogy kitöröljem a számukat. Kitöröljem őket az életemből.
Nem én akartam így. Nekem évtizedeken át megfelelt a betűrendes notesz névvel, levelezési címmel és telefonszámmal. Mostanság meg már telefonból is sokaknak legalább kettő van. Szóval a regiszteres névmutatómban kis fekete kereszttel jelöltem meghalt rokonaim, munkatársaim, barátaim vagy ismerőseim adatait, hogy még csak véletlenül se feledkezzem meg hiányukról. De a telefonban nem találtam egy valamire való keresztet, csak ezt a meg-jelet. Ez lett hát a halál jele. Azé a halálé, amely semmit sem tesz hozzá az életünkhöz, de van, hogy teljesen kifoszt, meglop, lenulláz, súlyosabb esetben megsemmesít.
Útkeresésem elején rövid ideig azt gondoltam, hogy engem orvosnak teremtett az Isten… Magamat és a Fennvaló szándékát tesztelendő, műtősnek álltam egy nagyváros baleseti klinikáján.
Gipszeltem törött végtagokat, robogtam a beteggel a röntgenbe, borotváltam műtéti felületet és vittem szövetmintát a laboratóriumba. A legnehezebben feldolgozható traumám mégis a műtő orvos kudarca volt. A néha hosszú órán, vagy órákon át összpontosító, a vele együtt lélegző segédcsapatot pattogó szavakkal irányító, verejtékező homlokú operátor összes idegszálát és izmát megfeszítve küzdött a beteg életéért, de amikor kiegyenesedett a szívritmus rajzolata és egyhangúvá vált pulzáló hangja, kudarctörten egyenesedett föl, vágta gumikesztyűjét a badellába, és kézmosás közben csak annyit mondott: őt is elvesztettük… Nekem pedig maradt a leltár. Nem vártunk a jó hinduk hite szerinti 12 órát arra, hogy az elhunyt lelke épségben másba távozzék, de miután lezörögtem a bádogos kocsival az alagsorba, összeszedtem minden erőmet és a halott hátrahagyott tárgyait. Nekem kellett ezeket a részvétnyilvánítással együtt átadnom az orvosban csalódott hozzátartozóknak.
A családtagok kiüresedett tekintete Gangesz-áradatként zúdult rám, és nem segített Shiva, hogy hajfonataival fölfogja a zuhatagot. Az ilyen helyzetek aztán tovább gyengítették a gyógyítás iránti vágyamat.
Mindez a nagy szent folyó mellékágánál, Nepálban, a Bagmati partján is eszembe jutott, a hindu szertartás szerinti temetés előkészületeit figyelve. A megboldogult lábát a megtisztulás érdekében nyaldosta a szürkésfekete folyó, amelyben szerencsére volt víz, még ha olyan is, amilyen. A száraz évszakban ugyanis patakként csordogál a Bagmati, amelynek gyenge hozamát homokzsákokkal terelgetik, hogy a máglya maradványait képes legyen magával sodorni.
De még nem tartok itt.
A narancssárga lepelbe göngyölt holttest vízbe érő lábát időnként egy-egy rokon szertartásszerűen mosdatja. Minden a túlsó parton történik. Nekünk – európai bámészkodóknak – a bal parton van a helyünk. Itt, ahol a szent tehenek és a füvön hagyott száraz vagy éppen friss-barna nyomatékaik között gyéren öltözött, szent koldusok és tanácsot osztogató szertartásvezetők foglalják el a területet. Aztán a halottat az erre az alkalomra készített hordágyra helyezik, ezt a kiválasztottak a vállukra veszik, és a menet a máglya felé indul. A néhány száz méterre lévő, tető alatti, oltárhoz hasonló betonkockára közben fölkerül a félmázsányi fa. Erre a máglyára helyezik a halottat. A rituálisan körbejáró rokonok imát mormolnak, miközben a legidősebb fiú lángra lobbantja a máglyát. Az ima megidézi a tűz istenét, a túlvilág urát, de imádkoznak a Földhöz is, hogy legyen kegyes az elhunythoz.
Két órába telik, amíg elporlad a test, és elhamvad a parázs, amelynek maradványait a Bagmatiba söprik, hogy sodródjék, ami a testből megmaradt, egészen a Gangeszig, hiszen az anyagtól megszabadult lélek már régen visszanyerte szabadságát, és az elhunyt földi életének jutalma- vagy büntetéseként készül a reinkarnálódásra.
Nem lesz temetés – mondja ismerősöm, akinek a keresztfia autóbaleset áldozata lett. Nem lesz, erősíti meg, mert a fiú nagyon szeretett az Adrián vitorlázni, és bár nem volt végakarata, a szülei úgy gondolták, biztosan nem bánná a gyerek, ha hamvait a tengerbe szórnák. Fölkerekedett hát a szűkebb család, és Horvátországba autóztak. Megható volt – mondta az ismerősöm, hozzátéve, hogy amíg a hullámok hátán látták a hamvak után vízre tett koszorút, szép lassan elengedték a fiút. A szülei is arról az időtlen vitorlástúráról beszéltek, amely nem céloz kikötőt, és folyamatosan térerő nélküli térben siklik a végtelen vizeken…
Az idei évtől a nyaralás három hónapjában nem lehet tavainkba temetkezni.
Június elseje és augusztus 31-e között sem a Balatonba, sem pedig a Velencei-tóba nem lehet hamvakat szórni. Bár évente kevesebb mint tíz ilyen szertartás zajlik ezeken a vizeken, a fürdőzők mégis tiltakoztak a nyári „hamvazkodás” ellen. Ám ha valaki ragaszkodik kedvenc nyaralóhelyéhez vagy a saját kertjéhez, esetleg a sokszor megmászott hegyoldalhoz vagy a saját hálószobájához, bárhol elhelyezhetik az urnáját. Állítólag e különleges helyzetek mögött mégsem elsősorban a megboldogult végakaratát, sokkal inkább az örökösök bankkártyáját kell keresni.
Egy most készült felmérés szerint az emberek 80 százaléka azt tartja a legfontosabbnak, hogy az elhunytat olyan módon temessék el, ahogyan szerette volna. Hasonlóan lényeges, hogy róla szóljon a gyászbeszéd.
Az egyházi szertartást már csak minden harmadik magyar részesíti előnyben. A felmérés megerősítette, hogy a halálról való beszélgetés hazánkban még mindig tabu. Kerüljük a témát, pedig előbb-utóbb mindenki érintett lesz valamilyen formában. Ez a hallgatás különösen nehézzé teszi a temetéshez kapcsolódó előkészületeket, a tervezést és az új temetkezési lehetőségek megismerését – állapította meg az Egyensúly Intézet tavaszi felmérése.
Meggyújtom hát a szál gyertyámat, amelynek egyetlen csöpp kanóca is képes legyőzni az áthatolhatatlannak látszó sötétséget. Lángján át ellátok a Don-kanyarig, Házsongárdra, Alsóbodokra, Csúrogra és Temerinbe. Gyertyám imbolygó fénye az örök világosság erejével ragyog Nógrádszakállban, Hevesen, Kőszárhegyen, Badacsonytomajon, Nagykapornakon és Búcsúszentlászlón is.
Nyugodjanak békében!
Borítókép forrása: Pixabay
