A pártrendszer átrendeződése elszívta a kis pártok szavazóit, így a hat parlamenti globlista kispárt és számtalan parlamenten kívüli formáció előtt három lehetőség áll a 2026-os választáson: 1) önállóan indulnak és bíznak a bejutásban; 2) más pártokkal összefogva indulnak, vagy 3) kihagyják ezt a választást.

A magyar párttörvény alacsony bemeneti küszöböt állít az új pártok elé, tíz alapító magyar állampolgárra és a működéshez szükséges szabályok elfogadására van szükség, amit a bírósághoz kell benyújtani.

A Google szerint 2024 végén 185 bejegyzett párt volt Magyarországon, így igazán széles a kínálat.

A törvény viszont azt is elvárja, hogy egy párt két egymást követő választáson állítson jelöltet, elvégre a pártverseny fő célja és fokmérője a különböző világnézeteket, társadalmi csoportokat, értékeket és érdekeket képviselő pártok demokratikus választásokon való mérkőzése, aminek eredményeként négyévente visszajelzést kapunk azok valós társadalmi támogatottságáról. A választások alapján alakulnak ki a többségi és kisebbségi viszonyok is az Országgyűlésben, így érthető és elvárható minden politikai párttól az a törekvés, hogy 1) be akarjon jutni a parlamentbe és 2) lehetőleg kormányzati pozícióhoz jusson, aminek birtokában nemcsak az általa képviselt politikai alternatívát tudja az ország nyilvánossága előtt felmutatni, de — mandátumszáma és érdekérvényesítő képessége függvényében — programját is meg tudja valósítani.

A FIDESZ/KDNP pártszövetség 2002 után számos korábbi jobboldali és centrista irányzat szavazóit egyesítette, aminek kezdetben a polgári körök, majd a szövetségi politika voltak az eszközei. A jobboldali nagy néppárttal szemben állt 2010 után a baloldal és a szélsőjobboldal, ami a centrális politikai erőtér hatásmechanizmusa által biztosította a Fidesz számára a központi pozíció elfoglalását és tartós birtoklását. A középtől jobbra a FIDESZ/KDNP immáron néppártként fedi le a szavazókat, miközben a nagy kihívásokra adott pragmatikus és a többségi álláspontot tükröző megoldási javaslataival a választás kimenetele szempontjából döntő centrumot is meg tudja szólítani.

Mivel a patrióta jobboldal mindenkori ellenfelei a globalista érdeket képviselték és képviselik jelenleg is, ezért a pragmatikus és a magyar emberek többségének véleményét tükröző megoldási javaslatok most is esélyesebbek a győzelemre. Ezért próbálkoznak a másik oldalon valami újjal, ami persze nem is annyira új.

A globalista oldal 2010-ben külön indult a Fidesz ellen; 2014-ben az összefogással; 2018-ban koordinált indulással, 2022-ben pedig közös listával próbálkoztak. Mivel mindig a globalista érdeket képviselték, nem csoda, hogy a megélhetési költségek, az újkori népvándorlás és illegális migráció, vagy a háború és béke kérdésében menetrendszerűen a rossz oldalon álltak.

Nincsen ez 2026-ban sem másként, amikor szintén a háború és béke, vagy a kis nemzetek erőforrásainak a globalista érdekérvényesítés érdekében való totális mozgósítása lesz a választás valódi tétje,

amire az éppen aktuális globalista formáció sokadjára a globalista érdeket kiszolgáló választ adja.

Két változás azért látható: 1) Magyar Péter kizárólag a számára hasznos három témáról hajlandó beszélni (állami szolgáltatások színvonala; korrupció és a miniszterelnök támadása, amivel magát az esélyes kihívó pozíciójába akarja katapultálni), miközben az összes többi témát rövidre zárja. 2) Tiszta zöld mezős politikai projektként tekint a Tisza Pártra, amivel leginkább Emmauel Macron 2017-es példáját követi. Az utóbbi szempont visz minket vissza a cikk címét adó trilemmához, amivel a kis pártok szembesülnek.

Amikor Magyar Péter kijelenti, hogy nem kér az “óellenzékből”, vagy ismertebb nevén a “dollárbaloldalból”, akkor ezzel pártját “új” ellenzékként kommendálja. A hat parlamenti ellenzéki kispárt már négy parlamenti kétharmadért felelős, érhető, ha egy “új” formáció nem akarja azokat a pártokat és politikusokat magára húzni, akiket ezért — többé-kevéssé és joggal-jogtalanul — a közvélemény felelőssé tesz. A politikai mező tisztításának lehet még egy praktikus oka:

A Tisza Párt stratégiái az amerikai pártrendszerből ismert kétpárti helyzet létrehozásán mesterkedhetnek,

amivel a 2026-os választás fő kérdését a számukra kedvező olvasatban akarják feltenni: A bizonytalan szavazók elégedettek-e háztartásuk gazdasági helyzetével és kilátásaival, vagy sem? Ha e kérdéskör mentén sikerül a proteszt hatást kiváltani és a 106 választókerület többségében érvényesíteni, akkor nagyot is nyerhetnek. E terv megvalósításánál

a kis pártok; politikai vállalkozók; önjelölt messiások; futóbolondok és más fura szerzetek csak útban vannak és rontják a globalista érdek immáron Magyarországon is gátlások nélkül való érvényesítésének esélyét.

A parlamenti és parlamenten kívüli kis pártok tehát trilemma elé kerültek. A tankönyv szerint

egy pártnak el kell indulnia a választáson, mert azzal, hogy vállalja a megmérettetést, saját komolyságát bizonyítja és valós helyzetben mérheti fel az általa felmutatott irányzat helyi és országos támogatottságát.

Egy választási kampány komoly politikai továbbképzés a párt egésze, regionális és helyi szervezetei, valamint a jelöltként induló politikusok számára. Ezt a gyakorlati tudást tankönyvekből nem lehet megszerezni. Ha nem is jutnak be a parlamentbe, a választáson kimagasló eredményt mutató városokban, vármegyékben megerősödik a struktúrájuk, amit az önkormányzati választáson lehet kamatoztatni. Az országosan egy százalékot elérő pátok négy évig részesülnek állami párttámogatásból, ami szintén erősíti őket.

Egy kis párt dönthet úgy is, hogy más kis pártokkal közösen indul,

amire számtalan lehetőség kínálkozik. A párt ismert politikusa húzónévként indulhat egy másik párt listáján; állíthatnak közös jelölteket; közös listát indíthatnak vagy pártszövetséget is alkothatnak. A szavazatszám optimalizálásnak csak a fantázia szab határt.

Harmadik lehetőségként adja magát a választás kihagyása,

ami a “beteszünk a szívességbankba, hogy később kivehessünk a szívességbankból” elv alapján történhet akár egy politikai (háttér)alku keretében is. Azzal, hogy egy politikai párt önként (vagy szelíd, esetleg határozott nyomásra) lemond az önálló indulásról, négy évre feladja a parlamentbe jutás esélyét, ami olyan, mint egy sportolónak kihagyni az olimpiát.

A korábbi dollárbaloldal romjain most a visszalépések ideje van, pedig sokan és sokáig védekeztek az elmúlás ellen:

Korábban az “érted aggódom, nem ellened” stratégia volt műsoron, mondván a korábbi egyéni győztesek “úgyis ismét hozzák” körzetüket, ezért a Tisza fókuszáljon a billegő körzetekre. Mivel Magyar Péter világossá tette, hogy nem kér az előző garnitúrából, most a “Mekkora pofont ne adjak?” stratégia következik, amelynek keretében a korábbi egyéni győztesek annak “rémét” festik a fara, hogy a fideszes jelölttel szemben induló tiszás jelölt indulása esetén “megoszlanának” az ellenzéki szavazatok, így nevető harmadikként akár a fideszes jelölt nyerhet.

A globalista oldalon gőzerővel zajlik a profiltisztítás, ne lepődjünk meg azon, ha azok, akik ma még kézzel-lábbal kapálóznak az elmúlás ellen, esetleg az őszödi beszédből ismert fordulattal “kell nekik a négyszázezer forint költségtérítés és már régen elfelejtették, milyen autófényezőnek lenni”, nemsokára mégis inkább visszalépnek az indulástól.

Persze a kétpárti választási felállás felé menetelésnek is lehetnek “középpárti” győztesei,

nem véletlen, hogy a DK, a Kutyapárt és a Mi Hazánk ragaszkodik az önálló induláshoz, azt remélve, hogy akinek “kevés” a FIDESZ/KDNP és a Tisza Párt kettős kínálata, az például egy újabb kétharmad megakadályozására, vagy a koalíciós kormányzás kikényszerítésére megosztja szavazatát, és a mezőnyből kimagasló “harmadik” erőre szavaz.

Forrás: mozgasterblog.hu

Címlapkép: MTI/Illyés Tibor