Genocidium, azaz népírtás. Vannak olyan szörnyű történelmi események, amelyek ezzel a megnevezéssel illethetők, sőt kötelező is így nevezni, de akadnak olyanok is, amelyeket elfeledtek vagy elfeledtettek, nem ildomos szóba hozni. Egy különleges könyv bemutatóján jártunk március 26-án az Ötpacsirta Szalonban. A kötet a lengyel-magyar barátság egy nagyon fontos, mégis alig ismert fejezetét ismerteti – a lengyeleknek nyújtott magyar segítséget az ún. volhíniai mészárlás idején. A szerzők erkölcsi kötelességüknek érezték a magyar olvasó elé tárni, hogy milyen átfogó embermentő tevékenységet folytatott a magyar honvédség a második világháború idején, amikor az ukránok rendkívül kegyetlen népirtást követtek el Volhínia és Kelet-Kis-Lengyelország lengyel lakosságán. 

Lengyelország, a lengyel kormány – különösen a most regnáló, de a megelőző is így tett – feltétel nélküli és harcos támogatója Ukrajnának és ha nem ismerünk bizonyos múltbeli eseményeket, ez nem is csodálható. Az ukránok az oroszok ellen harcolnak, tehát támogatni kell őket. Hiszen a szovjetek lerohanták Lengyelországot, persze a németekkel közösen, felszámolták a lengyel államiságot, nem szólva arról a rettenetes tömeggyilkosságról, amit a nácik nyakába akartak sózni, de a szovjet kommunisták követtek el Katynban.

Az oroszok elleni zsigeri gyűlölet a lengyelekben a mai napig él (kérdés, miért tudtak megbékélni a németekkel, akik még nagyobb népírtást vittek véghez országukban), mert az ellenük elkövetett bűnökről a világháború után nem hallgattak.

De mi a helyzet az ukránokkal? Joanna Urbanska műfordító, a budapesti Lengyel Intézet egykori igazgatója és Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese a lengyel történelem egy elfeledett, eltemetett megpróbáltatásáról írt hiánypótló történelmi elemzést, felidézve az ukrán nacionalisták (UPA) által 1939 és 1947 között elkövetett népírtást és azt, miképpen próbálta a megszálló magyar honvédség védelmezni az ártatlan lengyel polgárokat.

A Waclaw Felczak Intézet támogatásával megjelent Lenvirágok a véres mezőkön című kötet ajánlóját idézzük:

„A második világháborúban járunk. A honvédség bekapcsolódott a Szovjetunió elleni hadműveletekbe és a magyar csapatok olyan területeken állomásoznak, ahol ukránok alkotják a többséget és lengyelek vannak kisebbségben. A gyűlölet hullámai kicsapnak medrükből, és a tengelyhatalmi megszálló erők – köztük a magyarok – orra előtt az ukrán nacionalista mozgalom tagjai és a helybeli lakosok egyaránt a lengyel kisebbség (idősek, nők, gyerekek) lemészárlásába kezdenek. A magyar honvédek igyekeznek megvédeni az ártatlanokat, miközben a magyar hadvezetés az ukrán mozgalommal is tárgyalni próbál. A kötet a nagy világégés és a magyar-lengyel kapcsolatok egy elfelejtett és idehaza szinte teljesen ismeretlen fejezetét tárja fel, mellyel a szerzők a volhíniai magyar embermentők emléke előtt szeretnének tisztelegni.

A második világháború előtt a széles körben termesztett, finom, kék szirmú lenvirágok a volhíniai mezők díszei voltak. Az 1940-es években ezeket a mezőket vér borította: az ukrán nacionalisták és az őket megsegítő ukrán parasztok által a Második Lengyel Köztársaság1 délkeleti végvidékének lengyel, többnyire falusi lakossága elleni népirtás áldozatainak vére. Ennek a kivételes kegyetlenséggel elkövetett genocídiumnak a csúcspontja 1943 júliusában következett be Volhíniában, éppen a lenvirágzás időszakában. A len rendkívül rövid ideig, általában fél napig virágzik, ezért is vált több tízezer ember, főként nők, gyermekek és idősek barbár módon megszakított életének jelképévé.”

A könyvbemutató alkalmával megkérdeztük Joanna Urbanskát, hogyan lehetséges, hogy Lengyelország ennek a szörnyű eseménysornak a tudatában is lelkesen támogatja az ukránokat?

– Nem tudok egész Lengyelország nevében nyilatkozni, csak azt mondhatom el, hogy

a könyvben szereplő túlélők vagy az ő leszármazottaik is fontosnak tartják a megbékélést és megbocsájtást. Ám ennek van egy feltétele, méghozzá az igazság.

Mi keresztények vagyunk és képesek vagyunk megbocsájtani, de mint mondtam, ennek feltétele az igazság. Hozzáteszem, más a nemzettudat, más az egyéni igazságérzet és más a politika. Ezért állítom, nem az egész lengyel nemzet helyesli a mostani politikát. Ugyanakkor vannak, akik évtizedek óta harcolnak azért, hogy az ukránok ismerjék be, amit tettek 1938 és 1947 között.

Miközben a vérengzések áldozatai még mindig jelöletlen sírokban nyugszanak, nem állíthatunk nekik keresztet, nem gyújthatunk fejfáiknál gyertyát, eközben egyre több emlékművet állítanak a gyilkosoknak. Sajnos a banderista ideológia Ukrajnában még mindig élő valóság.

– Tudomásom szerint a nemzetinek még nagy jóindulattal sem nevezhető Tusk-kormány is az egykori áldozatok exhumálását és azonosítását szeretné elérni, viszont az ukránok időt húznak, ígéreteket tesznek, amelyeket azután nem tartanak be.

– A Tusk-kormány nevében nem nyilatkozhatok. Mondjuk úgy, ahogy a Biblia tanítja, majd meglátjuk a gyümölcsökből, hogy milyen a fa. Kívánatos gyümölcsöket nevel, vagy rothadt termést hoz. Azaz milyen szándékok állnak a kimondott szavak mögött.

Szerző és fotók: Ifj. Tóth György