Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, vagyis nagyon messze – jutott eszembe a magyar népmesék jól ismert bevezetője 11 ezer méter magasan, az Atlanti óceán fölött. Olyan világ felé repültünk, amelyről – kamaszkori olvasmányélményeim hatására – gyakran gondoltam, hogy már jártam is ott.

A messziről jött ember, persze, azt mond, amit akar – tartja a szólás. Manapság pedig sokaknak van módjuk messzire menni, tehát jönni is. Szándék, no és pénz kérdése, hogy akarunk-e országokkal, városokkal, a miénktől különböző tájakkal, népekkel ismerkedni. Megcsodálni építészetüket, művészetüket, nyelvüket, zenéjüket, éneküket.

Emlékszem első nyugat-európai utamra. Az NSZK-ban bámultam a szakácsot, aki a feje fölött, széles mozdulatokkal pörgetve nyújtotta a tésztát. Hogy a pizza őshazája nem Németország, és hogy ma már itthon is annyi pizzázó van, mint kínai vendéglő, rég nem számít. Az utcán egymást érik az idegen arcú, műholdas térkép alapján címeket böngésző ételfutárok. Gyrosért sem kell török vagy görög földre lépni. Annyian kínálják nálunk is pitában vagy tortillában, hogy lassacskán nemzeti étrendünk részévé válik, úgy, mint egykoron a bécsi szelet.

Erre gondolva határoztam el, hogy az inkák nyomában járva megkóstolok minden – a helyiek által fogyaszthatónak ítélt – ételt.

A mozgóárusok fehér, óriásszemű főtt kukoricáját nem lehet nem észrevenni, már az ébenfekete hajú árusító hölgyek miatt sem. Kukoricázni viszont nem érdemes velük. Ha az ár csövenként 6 sol (körülbelül két amerikai dollár), akkor szurkolja le az ember és majszolja a tengerijét! Ha mégis, akkor viszont centimora (azaz fillérre) pontosan számolja ki a pénzt, mert úgy jár, mint én. A „hatósági árat” diadalittasan 4 solra lealkudva vártam a tízesemből visszajáró hatot, de fájdalom, a mosolygós szemű indián lánynak csak egy ötös akadt a kezébe. Udvarias spanyolsággal mutatta, hogy így jártál, öregem, és tovább tolta mozgó árudáját a következő vevőig.

A világörökségi védettségben fehérlő mészkőváros, Arequipa utcáján már határozott üzletfélként léptem a nyársaló asszonyhoz. Parázs fölötti pálcikáin a hagyományos szívdarabkák helyett csirke- és marhahús falatkák sisteregtek. Valószínű, hogy a turisták kedvéért változtattak a „menüsoron”. Úgy, ahogyan tették ezt a Titicaca (pumakő) tó egyik szigetén, amelynek tetejére néhány éve még 700 lépcsőn kellett felkapaszkodni. Ám útközben oly’ sok turista lett rosszul a légszomjtól, és esett-kelt a tengerszint feletti négyezer méteres magasságban, hogy a falu lakói inkább lejöttek portékáikkal a kikötő közelébe.

Ezzel mintegy átalakították a hódítók egykori mondását, miszerint az élő turista a jó turista, hiszen a végelgyengülésben szenvedő nem vásárol, nem fizet.

Jut eszembe a hódítókról: az anticucho – azaz a hurkapálcikás nyárs – is a spanyol invázió idején lett „szíves”. Miután hús csak a kiváltságosoknak jutott, a népnek be kellett érnie a belsőségekkel. Közben megpörkölődtek a tűzhelyszéli hámozott krumplik is. Belőlük tűzött egyet minden nyárs végére az eladó, miközben egy cimbalmos kézügyességével forgatta, cserélgette, és kenegette fűszeres szósszal a faszénparázs fölötti húsfüzéreket.

Tavasz van Peruban. A hűvösebb reggelt követő délelőtti napsütés hamar leemeli hátunkról a pulóvert. Igaz, néha az ilyenkor koraszülöttnek számító eső is megtréfál bennünket.

A „világ köldökén” – ahogyan Cusco-t, az inkák fővárosát nevezik – megérkezésünkkor zuhog. Reszketve gondolunk a másnapra, amikor a Machu Picchu romvárosának kövein csúszkálunk az Urubama folyó többszáz méteres kanyonja fölött.

De a kecsuák Napistene megkönyörül rajtunk annak ellenére, hogy a spanyol konkvisztádorok 500 évvel ezelőtt a tiszteletére emelt összes templomot szétdúlták, mert a sárgán ragyogó falak belsejében is aranyat reméltek. Kardélre hányták a 300 lelkes Ollantayambo lakóinak kétharmadát, amikor az indiánok hallgattak arról, hogy hol tárolják a számukra egyébként értéktelen, de a napfényben gyönyörűen csillogó fémet.

Kettős érzés bujkál bennem, miközben az Andok néha tar, máskor zöldellő vagy éppen havas hegyláncai között autózunk. Megkóstoltuk már a chevicét, a fűszeres nyers halat, ami szerintem a ruszli kistestvére. Koccintottunk a peruiak szőlő alapú nemzeti „pálinkájával”, a piscoval, és megkóstoltuk a lila kukorica alkoholmentes levét is. Képzeletünkben viszont felszínre tör a mesztic barokk faragott, aranyozott templombelsői mögül a megsemmisített kultúra a maga mérhetetlen léptékű alkotásaival.

Aztán visszazökkenve a valóságba, megállunk egy útmenti vendéglőnél. A szabadtéri kemence fölfűtve. Tüzénél méteres rudakon nyársak forognak. Ilyen sütödéket láthatunk Erdélyben és Délvidéken is. Azokban persze vagy egy süldő vagy pedig egy egész birka forog.

Itt malac, mégpedig tengeri.

Az előző napokban már fölmerült, hogy ezt a perui nemzeti eledelt is meg kellene kóstolnunk, de az idegenvezetőnk hallani sem akart róla. Folyamatosan a nutriát emlegette, és azt, hogy a magyar nem patkányevő. Hiába erősködtünk néhányan, hogy ez a kisállat nem az, amiről ő beszél, meggyőzni csak a bőrükig megtisztított és karóba húzott rágcsálók látványával lehetett. Öten álltunk össze a minimalac elfogyasztására. Bátortalanabb társunk lopva kóstolgatott a húsból, a mellé adott, zöldséggel töltött sültpaprikából, az egészben tálalt sültkrumpliból. Mártogatott a szószba is…

A tengerimalac bőrös része éppen olyan ízű, mint az „igazi” malacpecsenye. A többi pedig a nyúlra hasonlít.

Aki sohasem kóstolta a tapsifülest, mert számára az csupán egy simogatásra termett élőlény, az rá se nézzen a nyárson forgó tengerimalacra, amely az európai ember számára nem haszonállat, hanem sokkal inkább házikedvenc!

„Malackodásunk” éppen november 11-én történt, amikor minden hagyománytisztelő magyar libasültet eszik, párolt lilakáposztával. Mert, aki Szent Mártonkor libát nem eszik, egész évben éhezik.

Az Andok országában viszont olyan mindennapi eledel a tengerimalac, hogy még a bibliai utolsó vacsora jelenetét is úgy festették meg a kikeresztelkedett bennszülöttek, hogy a Jézus előtti ezüst tálon nem más látható, mint egy egészben sült tengerimalac. A hithű kereszténnyé lett indiánok szerint ugyanis még az eucharisztia alapítása sem képzelhető el malacsült nélkül. Legalábbis Peruban nem.

Németh Miklós Attila

Borítókép: Az inkák nyomában – Fotó: Wikipédia/Martin St-Amant