Az egycentesért már harminc évvel ezelőtt sem hajoltak le az amerikaiak. Az utca porában heverő pénzecskéhez hasonlított a mi rendszerváltó forintosunk is. Igaz, akkor még csak 80 fillérünkbe került az, amiért ma éppen a négyszeresét kell fizetnünk. Illetve kellett, mert a hírek szerint nem csak nekünk van sokba ez a fémpénz, hanem az amerikai államnak is.
Tavaly a leggazdagabb magyar vagyonát megközelítő, azaz több mint 85 millió dollár veszteséget hozott az amerikaiaknak a penny gyártása. Ezt látva a 47. elnök elrendelte, hogy szüntessék meg az egykori elődje, a 16. elnök arcképével vert cent gyártását. Ebben a pillanatban lett értékessé az addig észre sem vett érme, igaz, nem a vásárlók, sokkal inkább a gyűjtők körében.
Így kezdte a Rajna menti Frankfurtban Mayer Amschel is, aki régi pénzek adásvételével alapozta meg anyagi biztonságát, majd később – apja aranyműves műhelyének vörös cégtáblájáról véve a nevet – a Rothschildok jövőjét is. Nem csak megkaparintotta a patinás érmék ellenértékét, hanem meg is forgatta. Később Frankfurtban maradva négy fiát Európa egy-egy meghatározó városába küldte. Kereskedőházat nyitott Londonban, Párizsban, Bécsben és Nápolyban. A fiúk pedig kereskedtek, ha kellett, akár feketén is.
Csempésztek mindent, amire szüksége volt a háborúskodás miatti zárlattól szenvedő Európának. Búzát, gyapjút, fegyvert és luxuscikket is.
Ma még sincs a világ 1000 leggazdagabbjának névsorában egyetlen Rothschild sem, mert Amerikát kihagyták a számításból. Pedig Waterloo után nagyobb volt a vagyonuk, mint a jelenlegi szaúdi királynak. 1815 nyarára a hivatalos hírközlésnél sokkal gyorsabb európai információs rendszert működtettek. Napóleon bukásáról nyolc órával hamarabb értesültek, mint hogy Wellington futára Londonba érkezett volna. Ez az „egy műszaknyi” idő elég volt arra, hogy Nathan Rothschild álhírt terjesztve hatalmas eladásokkal tévessze meg a piacokat. Mindenki menekült a befektetéseitől, amit aztán a Rothschildok olcsón felvásároltak, hiszen tudták, hogy a győzelem hírére az egekig emelkednek majd az árfolyamok.
Mert a vannál mindig értékesebb a nincs. A világ már csak így működik. Hallottam valakiről, aki egy szlovák és egy francia szó ismeretével lett milliomos. Szegből ugyanis nagy volt a kereslet az óceánparti országban, és bő volt a kínálat a kassai kohóban. Ezt a két tételt kellett összekalapálni. Ütős haszon kerekedett belőle még a rendszerváltoztatás első óráiban.
Emberünket mégsem látom a 100 leggazdagabb névsorában. Ezek szerint a szögkereskedés sem fialt húszmilliárdnyit. Kis híján ugyanis ennyi kellett a 100-as lista legutolsó helyéhez.
Akik ebből a névsorból ismerősek, azokról úgy tudhat a földi halandó, hogy írtak róluk valamit, valahol. Olyasfélét, hogy újabb vagyontárgy került az érdekeltségi körükbe, esetleg látták valahol, valamelyiküket, milliókat érő ékszerrel, vagy luxusautóban, de még az is megeshet, hogy vizsgálatot indított ellenük az adóhatóság. Pedig ők is hallhattak Széchenyi István 100 évvel ezelőtti fölajánlásáról, amit „megadjuk” közfelkiáltással üdvözöltek a pozsonyi küldöttek. A 100-as listán szereplők egyike szerint – aki nagyértékű gyógyászati berendezést ajándékozott egy kórháznak – a mai gazdagok csak vagyonosak, amazok meg tehetősek is voltak.
A sűrű fillér és a ritka forint közgazdasági tartalmáról manapság már senki sem beszél. Egy százasért már üres tölcsért sem ad a fagylaltos. A turisták 5 forintosából is legkevesebb két darab százasért présel emlékérmet a gép. A gyerekek malacperselyében is cincogó tétel az egykoron Kossuth méltóságát élvező bankó mai névértéke. A tanulók sem takarékbélyegre gyűjtenek, hanem üzletelnek. Mit üzletelnek, nyerészkednek! Mostanában például edzőcipőkkel.
Volt olyan iskola, amelynek fiú ballagói öltönyben és fehér tornacipőben vonultak tanáraik és szüleik legnagyobb megelégedésére. A legbüszkébbek persze annak a fiúnak a szülei voltak, aki ezeket a lábbeliket – üzleti kapcsolatai révén – beszerezte.
A magát máris vállalkozónak nevező, és ilyen irányú gimnáziumba tartó fiatalember a cipőbizniszben szintén milliomossá lett 21 éves üzletfelének mesél a közösségi média videójában arról, hogy osztálytársai százezreket fizettek a „ballagós modellekért”! Ő egyébként az apjától kapott kölcsönből vette az első pár különleges cipőjét. Hordta, aztán amikor megunta, továbbadta. Többért, mint amennyiért vette. A kölcsönt visszafizette, a hasznot befektette.
Sohasem lesz százas, aki nem így csinálja.
Szerző: NéMA
Címlapkép: Origo
