Magyar Péter és a Tisza Párt a nyugdíjrendszert sem kímélné: a kiszivárgott gazdasági programjuk szerint magánkézbe adnák a társadalombiztosítás ezen pillérét, gyakorlatilag privatizálva a teljes rendszert.

A teljes társadalombiztosítást magánosítaná Magyar Péter pártja, beleértve az egészségbiztosítást és a nyugdíjrendszert is – ez derül ki abból a több száz oldalas iratból, amely a Tisza szakmai elképzeléseit foglalja össze.

A dokumentum első ránézése baloldali megszorítócsomagnak tűnik, másodikra pedig rossz viccnek és baloldali megszorítócsomagnak: 1300 milliárdos elvonás szerepel benne, amit adó- és járulékemeléssel, valamint a közterhek széles körű, rendszerszintű átrendezésével valósítanának meg a tervezet kiötlői.

A Tisza gazdasági programjának megszövegezői kiindulópontként rögzítették, hogy idehaza nő az átlagéletkor, akárcsak a várható élettartam, miközben a születési ráta nem elég magas, így társadalmunk elöregedőben van. Folyamatosan emelkedik a nyugdíjra fordítandó összeg, mindezek alapján pedig arra jutottak, hogy a mai úgynevezett felosztó-kirovó rendszer – vagyis amikor az állam az aktívak járulékbefizetéseiből igyekszik fedezni a nyugdíjasok havi juttatását – nem tartható fenn sokáig.

A tiszás dokumentum a mostani nyugdíjrendszert stabilnak tartja ugyan, a hosszabb távú kétségek miatt mégis a teljes felforgatását javasolja. Mégpedig úgy, hogy az állam szerepét átvennék a magánbiztosítók, a magánnyugdíjpénztárak.

A pályakezdőknek az állami helyett egy magánnyugdíjpénztárba kellene belépniük. Oda fizetnének havonta rendszeresen, a bruttó bérük minimum tíz, maximum 15 százalékát. A várható legalacsonyabb nyugdíj esetén is többet kellene leróniuk, mint a mostani rendszerben. A munkáltató tőlük nem vonna le járulékot, de nyugdíjat sem fizetne nekik az állam.

Közteher ugyanakkor nagyon is lenne. A Tisza úgynevezett szolidaritási nyugdíjjárulékot szedne mindenkitől a jövedelme 2,5 százaléka erejéig. Ez az új járulék sokkal magasabb lenne például kamatból, lakásbérbeadásból vagy osztalékból származó összegek esetén. Ezekre a bevételekre az összeg nagyságától függően három, öt vagy nyolc százalék szolidaritási nyugdíjjárulékot vetnének ki.

És adót szednének az özvegyi nyugdíj, illetve annak új formája után is.

A magánpénztári nyugdíjas ugyanis a tervezet szerint dönthetne arról, hogy a számláján gyűlő pénzt a halála esetén kire hagyja. Csakhogy a kedvezményezettnek a tiszás elképzelések szerint húsz százalék jövedelemadót le kellene rónia.

Ha pedig valaki el akarja kerülni, hogy a szolgálati idő számítása megszakadjon munkahelye elvesztésekor, külön biztosítást köthet. Extra befizetés fejében lenne lehetőség arra is, hogy valaki – öt évvel a nyugdíjkorhatár előtt – előnyugdíjba menjen.

A tiszás program hosszasan sorolja a rendszer kedvező hatásait – társadalmi igazságosság, hosszabb távon csökkenő állami terhek, fellendülő gazdaság –, de nagy kérdés, hogy ezek bármikor is valóban jelentkeznek-e. Ellenben maguk a tervezet megszövegezői számolnak be több komoly kockázatról, amelyek az előnyökkel ellentétben garantáltan bekövetkeznek.

Rövid távon az új nyugdíjrendszer miatt visszaesne a lakossági fogyasztás, miközben megugrana a költségvetési hiány. Emellett az új szabályok sem tüntetnék el a társadalmi-kereseti különbségeket, ahogy az időskori szegénységre sem lenne önmagában álló csodaszer a magánosítás – ismerik el a tiszások.

Ráadásul az új rendszer sokba kerülne az államnak. Létre kellene hozni felügyeleti hatóságot, tájékoztatási központot és állami garanciaalapot – utóbbit éppen arra az esetre, ha egy esetleges piaci összeomlás miatt a magánbiztosítók mégsem tudnák kifizetni, amit éppen kellene nekik. S persze azokról is az állam gondoskodna, akiknek alacsony a keresete vagy nagyon hosszú ideig nem dolgoztak. Ráadásul – írja a tiszás terv – garantálni kellene, hogy a nyugdíjak megtartják értéküket, nem inflálódnak el. Ezek szerint ez sem alapvetés. Nem is beszélve egy esetleges gazdasági válságról – a szakértők szerint ilyenkor a portfólió értéke jelentősen csökkenhet, vagyis adott esetben akár a nyugdíjak is megcsappanhatnának.

Miközben a költségek és a kockázatok leginkább az államot és a munkavállalókat terhelnék, a biztosítókhoz ömlene a pénz.

A dokumentum szerint 2030-ra kétezermilliárd, 2050-re nyolcezermilliárd forint lenne a magánnyugdíjalapok vagyona. Olyan nagyra nőhetnének, hogy – már a terv elkészítői szerint is – garantálni kellene, hogy ne torzítsák a piacot. Mindezért pedig csupán nyereségadót kérnének tőlük. A Tiszánál azt remélik, hogy a nagy alapok majd finanszírozzák a befektetéseket, vagyis a gazdaság növekedésének motorjai lesznek.

A legbizarrabb pontja a tervnek, hogy a népességfogyás megállításáért – egyebek mellett – a munkaerő utánpótlását támogató migrációs politikát sürget. Már ez a pont is indokolttá teszi, hogy a Tisza gazdasági programját baloldali megszorítócsomagnak nevezzük.

Magyarországon működtek már magánnyugdíjpénztárak kötelező jelleggel, az akkori emlékek azonban nem arról szólnak, hogy a kasszák miatt felpörgött volna a gazdaság. A kötelező magánnyugdíjpénztári rendszert 1998-ban vezették be, a pályakezdők kötelezően beléptek, mások csatlakozhattak, de a biztosító mellett az állam is fizetett az érintetteknek csökkentett nyugdíjat. A szisztémát 2010-ben számolták fel, akkor 3100 milliárd forint volt a magánkasszáknál. A pénz nagyjából fele magyar állampapírban állt.

Nagyon leegyszerűsítve: az állam előbb elvonta az összeget járulékként a munkavállalóktól, majd átengedte azt a magánpénztáraknak, hogy aztán – a saját pénzét – kölcsönvegye tőlük, és kamatot fizessen nekik.

A magyarhoz hasonló rendszert a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ajánlására vezették be, túlnyomórészt a térségünkben. Az érintett államok nagyjából fele azóta kivezette vagy jelentősen átalakította a rendszert.

Világgazdaság

Borítókép: Nyugdíjkatasztrófát okozna a tiszás megszorítócsomag – Fotó: pixabay.com