Ha keressük az orosz-ukrán háború okát, akkor szembekerülhetünk az okozatok sokaságával is: a pusztítással, a korrupcióval, a modernkori gyarmatosítással és a hozzá kötött ámításokkal.

A háború lezárásához az vezethet, ha a felek érdekeltségét a kezdetektől a remélhető befejezésig nagyító alá helyezzük. Rögvest láthatóvá válnak a sokasodó következmények, melyek tovább bonyolítják a helyzetet. Szemünk elé tárul, hogy kívülálló beszállók igyekeznek érdekeiket a lehetőséget kihasználva megvalósítani.

A valódi civilek nem kívánnak a pályára lépni, felszántani vagy éppen kibányászni az ukrán földet. A háttérben viszont az ott rejtőző szponzorok éhes farkasként lesik a megszerezhető prédát.

A történelem bebizonyította, hogy az emberek millióinak halálát okozó háborúk lezárása győzteseket és veszteseket eredményez. Ilyenkor aztán a harcokat befejező felek úgy viselkednek, mint a gyerekek „ő kezdte, én csak visszaütöttem”.

A tények azonban beszédesek. Ukrajnának hosszú ideig adódott a lehetősége, hogy a 18 millió orosz nemzetiségű lakosságának területi autonómiát ígérjen, helyette azonban a nemzetiség beolvasztására törekedett. Ezt a tapasztalati tényt az őslakos magyarok is érezhették és ha kérnék, erről bizonyítványt is kiállíthatnának.

Az oroszok nemzettársaik panaszait meghallgatva, de a nemzetközi jog szempontjából elfogadhatatlan módon, megunták a diplomácia zsákutcáiban való közlekedést, majd felróható módon agresszióval válaszoltak. Azóta sorra hiúsulnak meg a békekötésre irányuló cselekedetek.

Az Európai Unió vezetői viszont a háború eszkalációjára törekednek.

Ha mélyebbre ásunk, feltehetjük a kérdést, hogy miért nem foglalkozik az Unió intézményi rendszere az államokon belüli nemzeti kisebbségek helyzetének jogszerű orvoslásával. Hiába minden civil kísérlet, egymillió feletti aláírásgyűjtés, a területi autonómiára vonatkozó kéréseket egy mozdulattal söprik az asztal alá. Látván ezt, az Unióval határos Ukrajna akár biztatást is érezhetett.

A Szovjetunió felbomlásával Ukrajna ismét szabad országgá válhatott. Ezzel egyidőben az eddigi nagy birodalom érzékeny veszteségeket szenvedett. Megérezhette, milyen az a helyzet, amikor az I. világháború után Magyarország például területének kétharmadát vesztette el.

Ma már tényként állapíthatjuk meg, hogy az orosz-ukrán háború kapcsán az Európai Unió vezetése sorozatosan téves döntéseket hoz.

Bumerángként viselkednek az Oroszország elleni szankciók. Hibásnak tekinthető a proxyháborúba történő belépés. A fegyverek küldése Ukrajnának és a jelentős pénzügyi támogatás láthatóan a felhasználás ellenőrzése nélküli valósult meg. Ez most már az uniós polgárok adófizetőinek nem kicsit, de nagyon fáj. A korrupcióban világelsők között jegyzett Ukrajna mosolyogva él vissza a baráti segélyezéssel, de még többet, még többet akar.

Az európai civil társadalom a Patrióták Európáért uniós parlamenti frakcióra támaszkodva követeli, visszamenőleg is, a támogatások szigorú elszámoltatását, majd annak bemutatását az uniós választópolgároknak.

Európában erősödik az a nézet, hogy az ultraliberális Európai Parlament többségére támaszkodva az Európai Bizottság elnöke, szövetkezve a Néppárt vezetőjével, a megtett téves intézkedések miatt a menekülés útját a háború folytatásában látja. Lehet, hogy úgy gondolják, Európa népeinek megkérdezése nélkül egyfajta „ukrajnai magánhadsereget” építhetnek ki.

A patrióta szellemű európai polgárság azonban a hibák tetőzését észlelik. Döbbenten állnak az előtt, hogy miért nem a nemzeti államok haderejének erejét növeljük, szorosan csatlakoztatva a NATO-ban vállalt szerepünkhöz. Az oroszok és az Európai Unió országai szerint sokkal inkább elfogadható lenne, ha Ukrajna semleges területté válna.

Európát folyamatosan társadalmi feszültségek rázzák meg. Nem elég a háború közelsége, az egójával nem bíró uniós vezetés a szövetséges nemzetek nyakába hozta az újkori honfoglalást, ezzel az őslakosság jövőjének bizonytalanságát. Vesztésre ítéltetett a többezer éves keresztényi kultúránk.

Ráadásul a genderideológia a megmaradás demográfiai problémáit is előtérbe tolta.

Az erősek és a küzdőképesek ilyenkor azt tudatosítják, hogy innen szép nyerni. Ehhez akár sztrádának is mondható utat kínál a patriotizmus. A szövetséges és egyenrangú nemzetek patriótáira vár, hogy visszaszerezzük a nagyhatalmak melletti súlyunkat, amely Európát ismét naggyá teheti.

Egyenesedjünk ki és világunk sorsában szerezzük vissza azt a helyet, amely a nagyhatalmakkal történő tárgyalásaink során a szemmagasságot jelenti!

Csizmadia László
a CÖF-CÖKA elnöke

Borítókép: Manfred Weber és Ursula von der Leyen  –Fotó: Facebook/Orbán Balázs