Meglett férfi üldögél a szálloda gazdasági bejáratánál. Ujjai közt parázsló cigaretta. A pirkadati fénytelenségben maga elé bámul, de messzire néz. Kutyát sétáltatva járunk erre. Egymás közti beszélgetésünket hallva, természetes számára, hogy az idegennyelvű köszöntésünket magyarul viszonozza. Jólesik otthoni szót hallania – mondja.
Van még ideje a munkakezdésig, hát beszédbe elegyedünk. Estig úgyis csak németül szólnak hozzá – panaszolja egykedvűen, hozzátéve, hogy ő általában bólint, vagy a fejét ingatja, miközben teszi a dolgát. A szálloda feketemosogatójában súrolja az edényeket reggel héttől délig, aztán meg délután négytől este nyolcig. A várost, ahol munkát vállalt, nem nagyon ismeri. A kora délutáni néhány órás pihenőt is a szállodai szobájában tölti, amelyet a munkaadó havi 100 Euró fejében biztosít a napi háromszori étkezéssel együtt. Piszkos munka, de megéri, mert akár 700 ezer forintot is meg lehet így keresni. Otthon ennyit sehol sem ígértek neki, pedig biztonsági őr vizsgája is van. A helyi multicéghez is beadta a felvételi kérelmét, de csak ígérgettek. A három műszak ellenére sem kellett a két keze – mutatja. Igaz, hazáig 300 kilométert kell utaznia, de nem ő vezet, hanem a lánya, aki recepciósként dolgozik egy másik osztrák városban. Amikor kerül egy szabadnap, akkor hármasban autóznak haza az unokákhoz. Hármasban, mert a veje is ausztriai munkavállaló. Az iskoláskorú gyerkőcöket otthon a nagymama pásztorolja. Náluk akkor van ünnep, amikor a saját házukban egy asztalnál ül az egész család…
A negyedik gyermeknél belátták, hogy jobb, ha olyan nevet adnak neki, amit a németek is ki tudnak mondani. Pedig már az első lányuk is idegenben jött a világra, mert a szülők reménytelennek látták, hogy Magyarországon valaha is önálló lakásuk lehet. Egyetemistaként szerettek egymásba, de amíg az asszony a tudományt választotta, férje a rezidensi évek itthoni tapasztalatai elől menekült idegenbe. Négyszer is költöztek, mire az egykori kelet-német területről Bajorországba érkeztek. Az édesapa eleinte mentőzött, aztán kórházi szolgálatba állva megélte, hogy minden ünnepi ügyelet neki jutott, és az orvosi konzílium mellékmondataként figyelmeztették arra, hogy Németországban a férfiak is ülve pisilnek az angolvécébe…
Hétvégeken a magyarnyelvű református gyülekezetben keresik az otthont, bár a család katolikus. Elsőszülöttjük az öccsével együtt járt a hétvégi magyar iskolába, és népviseletbe öltözve ropta a mezőségi táncrendet, mígnem a kamaszodó gyerekeknek elegük lett a „magyarkodásból”. A nagylány bejelentette, hogy ő inkább német, a fiúcska pedig a botozós helyett inkább focizni jár, és neki a National Elf a Nemzeti Tizenegy.
Bérelt lakásuk már akkor is kicsinek bizonyult, amikor még csak a nagymamával együtt voltak hatan. A háztulajdonos évek óta nem költ az épületre, és megtiltotta, hogy a gyerekek a kertben szaladgáljanak. Nagyobb, kivehető lakás nincs a környéken. Őket pedig köti az óvoda, az iskola és az édesanya munkahelye. Ő ugyanis egy Európában egyedülálló kutatócsoport második embere. Megbecsült tudós, miközben lelkiismeretes édesanya és feleség. Támogatná a férjét a tervezett építkezésben is, de az elmúlt évek inflációja a házárat telekárrá apasztotta. Otthonteremtésre itthon sem nagyobb az esélyük, mert a babaváró hitelt éppúgy túlhaladták, mint a családokat támogató egyéb hitelek lehetőségeit. Velük szemben mindenkinek legalább tizenöt év előnye van, és kezdik belátni, hogy vannak átjárhatatlan határok Schengenen belül is…
Csak annyi időre, hogy egy kicsit helyre jöjjünk – mondta a fiatalasszony másfél évtizeddel ezelőtt, miután ők is a devizadósok csapdájába kerültek. A hitel a számítottnál nagyobb anyagi terhet jelentett a friss házasok számára. Az építőiparban dolgozó férj akkor sem kapott a minimálbérnél többet, ha a vállalkozó évente cserélte luxusautóját. A feleség pedig egészségügyi középvégzettséggel három műszakozott az órányi autóútra lévő termálvizes gyógyászati központban.
Fölkerekedtek hát. Nem bíztak semmit sem a véletlenre. Munkaerő közvetítő céghez fordultak. Ám a segítséget ígérők csak kihasználták a reménykedőket. Beszedték a közvetítés fejében kért tízezreket, de munkahelyet nem ajánlottak. Még az ideiglenesen bérelt iroda ajtaját is lelakatolták a pénzüket visszakapni akaró megcsalatottak előtt…
Annyit mindketten beszéltek németül, amennyi a hétköznapokhoz kellett. Végzettségükről hivatalos fordítást készíttettek, és az asszony egy szociális otthonban, a férfi pedig egy kisebb építkezési vállalkozásnál helyezkedett el. Örültek, hogy közel a határhoz kaptak munkát, ám rövid időn belül kiderült, hogy a jobb állások az ország belsejében vannak. Ott sem volt persze fenékig tejfel minden, mert a kőműveseket ősszel elbocsátotta a vállalkozó azzal, hogy tavasszal visszavárja őket. Télire tehát maradt a munkanélküli segély, még ha mindjárt Euróban is. A feleség belátta, ha nem alja munkát akar végezni, képeznie kell magát. Nem csak ez volt költség, hanem az albérlet és a legalább havonkénti kétszer hatórás hazaautózás is. A „kis időre jöttünk”-ből először öt, majd nyolc év lett. Bár tudták, hogy a család alapja egy nő és egy férfi, de azt is belátták, hogy az anyagi biztonságért folytatott napi küzdés kilophatja talpuk alól a családalapítás, a gyermekvállalás örömét.
Fiúk születési helye így lett egy ausztriai kisváros. Állampolgársága magyar és szintén magyar az anyanyelve is, de kiskorában németül kellett beszélni hozzá, mert a bölcsődében eleinte egész nap csak csöndesen sírdogált. Óvodásként aztán már úgy belejött az ausztriai létbe, hogy nagyszülei hiába is próbálták magyar beszédre bírni, minden szavukat értette, de németül válaszolt. Amikor a nagyiéknál szóba került, hogy indulnak haza, azt kérdezte, hogy hova? Magyar haza, vagy osztrák haza?
Az iskolát már édesanyja szülőfalujában kezdte. „A sajtot osztó róka” meséjével jutott be az iskolai versenyről a járási döntőbe. Az ott kapott oklevelét büszkén mutogatva megjutalmazta magát. Legkedvesebb rajzfilmjét nézte meg – németül.
Szerző: NéMA
Címlapkép: Freepik
