Na, ne! Nyáron a tikkasztó meleg, most meg ez a farkasordító hideg! Azért ami sok, az sokk – zsörtölődik a magyar, megfelelve az évszázados hagyománynak, amely szerint ami éppen van, az nem jó. Ezért kell a változás. Ha nem is akarunk mindjárt virágzó barackfákat a januári szélben, de legalább olyan esőt szeretnénk, amely nem fagy rá a szélvédőre, a járdára.

Sírtunk, hogy megint elmaradt a fehér karácsony, és panaszkodtunk, mert szilveszter éjszaka havazott. Alig tudtunk hazakecmeregni a buliból. Pedig az időjárási közvéleményt kutatók megmondták, de mi nem hittünk nekik. Még a hólapátot sem vettük elő. Pedig láthattuk volna, hogy le kellene cserélni. Ám hiába volt rá pénzünk, az üzletnyitás első óráiban elvitték előlünk az utolsót is.

A kisgyermekes szülők a szánkóval meg a popsível jártak így. De semmi perc alatt gazdára talált a valahai legkisebb méretű hótaposó és az óriások lábára gyártott legnagyobb számú is. Téltábornok letakarította a polcokat a sportosztályokon, a barkács áruházban, a háztartási eszközök üzletében és az autósboltokban egyaránt. Voltak, akik még csak most vonszolták a gumishoz a télit, mások akkumulátort bikáztak. Az alaposabbak ugyan már korábban megnézették a fagyálló minőségét, ám az ablakmosótartályban feledték a nyaralás előtt hamarjában beletöltött csapvizet.

Amúgy minden második autó baj és megpróbáltatás nélkül vészelte át a cudar időt. Békésen szunyókáltak a hó vastag takarója alatt. Az elmúlt hetekben nem berregtek, nem mozdultak. Arra gondolni sem merek, hogy valaki az ellenőr miatt hagyta havasan a szélvédőjét. Kintről ugyanis nem látszik, hogy van-e vagy nincs parkoló cédulája.

Akik pedig autóba ültek – mintha be akarták volna hozni a hótalanítással elvesztegetett időt – sokkal jobban siettek, mint máskor, és sokkal jobban nyomták a gázt, mint amennyire lehetett. Így aztán akadtak ismerkedést eredményező apró koccanások, árokellenőrző kitérők, de sajnos, életet követelő ütközések, balesetek is. A pórul jártak nagyon kis hányada látta be, hogy nem úgy kellett volna cselekednie, ahogyan tette. Legtöbbjük a másikat hibáztatta. Őt látta erőszakosnak, figyelmetlennek, udvariatlannak, ügyetlennek. Ha mégis, közös nevezőre azért jutottak, mert sikerült egy harmadikat kinevezniük felelősnek. Együtt szidták azokat, akik nem sóztak, nem tolták le az útról és nem lapátolták el a parkolóból a havat. Amúgy is sokat rontott tisztánlátásukon a szél, amely eléjük forgatta a tél fehéren vakító hideg porát. Volt, aki azt is biztos forrásból tudta, hogy az egésznek az orosz-ukrán háború az oka. Mert Putyin különleges hadművelete előtt Ukrajnától vásároltuk a csúszásmentesítésre használt anyagot, most meg Egyiptomból hozzuk hajóval a koperi kikötőn át. De nem az a gond a konyhasóval, hogy sokat utazik. Hanem az, hogy kevésbé hatékony, mint az ukrán! Ez a tengerből párolt nátrium-klorid mínusz nyolc fok alatt már nem dolgozik úgy, mint a bányászott elődje. Lehet, hogy békében az útkezelők is hatékonyabbak lennének?

Minden telet tavasz követ. Mégis türelmetlenek vagyunk. Pedig ahhoz, hogy kitavaszodjék, végig kell élnünk a telet. Persze az ember természete már csak ilyen. Szeretné, ha nem kellene vacognia, de lesi, hogy vastagra hízott-e már a tavak jege? Örül, hogy védi a vetést a hótakaró, de közben bosszankodik, mert a szél útakadályt épít belőle. Elvárja, hogy akadálytalanul közlekedhessen az autópályán, de ledudálja az útról a megkülönböztető jelzéssel dolgozó csúszásmentesítőket, mert a teherautók 60 kilométeres sebességgel „vánszorognak” előtte.
A magukat bátrabbnak gondolók – mit sem törődve az életveszéllyel – a tiltás ellenére is megelőzik a hóekés konvojt. Még szerencsére, hogy a szabálykövetők vannak többen. Ők a mostani, zordabb körülmények között is a biztonságos hazatérést választják…

Címlapkép: MTI/Krizsán Csaba