Mindig szerettem a történelmet, ezért érdeklődéssel, bár a cím alapján enyhe fenntartással olvastam Kránitz László Viktor „Nem mi voltunk a kereszténység utolsó bástyája, hanem a Habsburg Birodalom” című, Indexen megjelent véleménycikkét. Aztán egyik megdöbbenésből estem a másikba.

Az, hogy a dolgozatban tárgyi tévedések lelhetőek fel, s hibás, kétségbe vonható vagy alátámaszthatatlan következtetések olvashatóak azután lett érthető, hogy a szerzőről kiderült, nem hivatásos történész. Mivel én sem vagyok az, így nem történészként, hanem magánemberként próbálok több megkérdőjelezhető, néhol számomra bántó állítására reagálni.

[button type=”big”] Először is, bár Szapolyai János nem tartozik sem a magyar történelem pozitív hősei, sem a szimpatikus szereplők közé, az ő nyakába varrni az egész Mohács utáni összeomlást, s még a trianoni tragédiát is, több mint túlzás.[/button]

A köztudatban mindmáig nem alakult ki történészi egyetértés Szapolyai János király politikájával kapcsolatban. Elterjedt nézet, hogy oszmán vazallus volt, bár Szapolyai 1529 után a töröknek nem fizetett adót. Ugyanakkor riválisa, Ferdinánd király 1533-ban elismerte Szulejmánt a magyarországi ügyek döntőbírájának, sőt Szulejmán Ferdinándot jelképesen a fiává fogadta, és Magyarország nyugati részét hűbér gyanánt hagyta kezében. A Ferdinánd-párti kortársak és a jóval későbbi, Habsburg-párti történészek olyasmivel vádolták Szapolyait (adófizetés, magyarországi ügyekben jóváhagyás kérése a Portától, a „török császár” diplomáciai fölényének elismerése, aki a Habsburg uralkodót megalázóan „bécsi királynak” címezte), amit a zsitvatoroki békéig (1606) a bécsi politika is megtett.

Szerző azt állítja, hogy

„a mohácsi csata valóban egyfajta vízválasztóként szerepel a magyar történelemben. Utólag visszatekintve ennek oka nem is a csata ténye és a vereség maga, sőt még csak nem is a király sajnálatos halála, hanem egy becsvágyó magyar főúr, Szapolyai János erdélyi vajda csata utáni szereplése és fellépése.”

Valójában a mohácsi csata valós, azonnali országromlást eredményezett, lényegében a magyar állam azonnali bukását. A mohácsi csata értékeléséhez elég az alábbi hősi halottakat végigszámlálni: meghalt a király, 28 báró, 7 főpap, a megyei ispánok többsége.

[button type=”big” color=”teal”] Ezzel az államvezetés legfelső és középszintje gyakorlatilag megszűnt, hiszen a királyi tanácsot, vagyis ahogy ma mondanánk a kormányt, a bárók és főpapok alkották. Ez pedig azonnali államvezetési és közigazgatási válságot okozott.[/button]

A mondat, miszerint Szapolyai

„ha részt vesz a csatában, valószínűleg ugyanúgy vereséget szenved a magyar, de a király feltehetően életben marad” minden történészi alapot nélkülöz.

Nem tudhatjuk mi történt volna, ha… (Egyébiránt az sem tisztázott miért nem volt Szapolyai Mohács alatt).

[button type=”big” color=”purple”] Ha ott lett volna, miből gondoljuk, hogy nem hal meg a király? Szapolyai megállítja az áradó Csele patakot? Ha ott van, miért nem nyerhettünk volna?[/button]

Ugyanis a mohácsi csata lefolyásáról is komoly nézetkülönbségek vannak. Amiben egyetértenek a szakértők, az az, hogy abban a korban a török hadsereggel szemben egyetlen európai uralkodó sem lépett volna fel komoly eséllyel. Összeurópai összefogásnak semmilyen realitása nem volt, s egyáltalán nem biztos, hogy elég lett volna a török ellen. A balsorsot azonban – a szerző állításával szemben – nem magunknak köszönhetjük, hanem egy akkor legyőzhetetlen külső hatalomnak. Elfogadjuk Kulcsár Péter megállapítását:

„Az ország sorsa fölött idebentről befolyásolhatlan ellentétek döntöttek. Mindenekelőtt az ellenséges túlerő, a hazánkhoz képest bízvást elemi csapást jelentő oszmán agresszió. Ha valakire rászakad a lavina, nem érdemes firtatni egészséges volt-e vagy beteg, igyekezett-e feltartani a görgeteget vagy csak meglapult. Lényegében az is mindegy mivel foglalkozott az utolsó percekben. Ez az oka annak, hogy történetírásunk nem szívesen foglalkozik a Jagellók korával.” (Jagelló kor, Bp, 1981)

De mi nem lapultunk, hanem harcoltunk. S történelmünk legszebb lapjaira kívánkozó hősi történeteket kreáltunk, mert a túlerő ellen vívott szinte reménytelen harc az igazi hősiesség. Szondi György, Dobó István, Thury György, Jurisics Miklós, Balassi Bálint, a két Zrínyi Miklós mutat példát abból az elképesztő hazaszeretetből, bátorságból és hitből, amiről a mai kor embere jó esetben csak álmodozik.

[button type=”big” color=”teal”] Ők és a végvári vitézek tartóztatták föl a törököt. Ők voltak akkor a kereszténység védőbástyája.[/button]

Amely kifejezés egyébiránt a török megjelenéséig nyúlik vissza. A XIV. században alakult ki az általános vélekedés, hogy a törököket ki kell űzni Európából. A török határainknál már Nagy Lajos királyunk idején megjelent, s ő törökellenes harcai miatt elsőként nyerte el az „athleta Christ” nevet.

A pápa 1410-ben még Bizánc eleste előtt Magyarországot a „a keresztény hit védőpajzsának, és bevehetetlen védfalnak” nevezte.

A keletet megvédő országok közül Magyarországot látták a legalkalmasabb erősségnek. A nándorfehérvári diadal után után terjedt el az országról a kereszténység védőbástyája cím. II. Piusz pápa 1458-tól erős szorgalmazója a törökellenes harcoknak és dicsérője a magyaroknak. S ilyen védőbástyák voltak az „athleta Christi” Szkander bég, s persze a legnagyobb törökverő, Hunyadi János.

[button type=”big”] Tehát a védőbástya sokszereplős, összetett. Tagjai a lengyelek, Sobieski Jánossal az élen, aki felmentette 1683-ban Bécset. Habsburg csapatokkal együtt persze, mert akkor megvalósult végre a 150 éve várt összefogás, s megindult hazánk felszabadítása is.[/button]

S nem igaz azon állítás sem, hogy

„végül a Habsburgoknak 150 évébe, rengeteg pénzébe és véráldozatába került, hogy kiverje a törököt Magyarországról, amit Szapolyai hozott ránk”.

Egy évszázadon át, valljuk be, nem sokat tettek, bár nem is nagyon lett volna esélyük lévén a XVI. században még a török haderő nemcsak számbeli, de taktikai és fegyverzeti fölényben is volt. Ez változik meg a XVII. századra, s eredményezi a szentgotthárdi csatát, ez első nagy ütközetet 1400-as évek vége óta, ahol a török vereséget szenved. S még ekkor sem kezdődik meg hazánk felszabadítása, pedig annak idején ezért kötöttünk szövetséget a Habsburgokkal.

Mikor végül Magyarország felszabadul a török iga alól, az európai (vagyis lényegében az akkori világ) politika sok szerencsés fejleményének, együttállásának, s számos szereplő tudatosan vagy öntudatlanul hazánk javára történő ügyködésének volt köszönhető. (Ennek részleteinek megismeréséhez ajánlom Hahner Péter „Magyarország szerencséje” című lebilincselő munkáját.) Bár ebben a Habsburgok szerepe természetesen megkerülhetetlen.

S utána megkísérelték hazánkat ugyanolyan meghódított tartományként kezelni, ahogyan azt tették a csehekkel, majd később – nagyhatalmi hármas felosztás után – a lengyelekkel.

[button type=”big” color=”green”] Nekünk azonban sikerült meggyőzni a dinasztiát, hogy az ország nem tűri el törvényeinek, hagyományainak, szabadságjogainak semmibevételét, és képes olyan ellenállás kifejtésére, amellyel súlyos gondot okozhat a Birodalomnak. Ezt a történelmi küldetést II. Rákóczi Ferenc hajtotta végre.[/button]

Történelmünk egyik legnagyszerűbb alakja, önzetlen, művelt, jóindulatú államférfi, kiváló szervező, ki soha nem nevezte katonáit kurucoknak, nehogy Thököly követőivel azonosítsák őket.

S a cikk végén kiderül a szerző fő problémája: „Áttételesen sajnos Szapolyaitól örököltük ezt a szomorú, 1526 után inkább vesztes magyar sorsot, ezt az egész világgal dacoló kurucos magyar mentalitást, amelynek fuvallata Orbán Magyarországán is érezhető.”

Ennek a mondatnak minden állítása megkérdőjelezhető, hamis színben tüntet fel történelmi tényeket, s a mai Magyarországra vonatkoztat oda nem illő összefüggést.

Hogy csak egy tényt említsünk: a Rákóczi szabadságharc a spanyol örökösödési háború idején zajlott, lényegében annak egyik mellékhadszíntere, így nem dacoltunk az egész világgal, hanem a valóságban több szövetségesünk volt, mint a Habsburgoknak. S ez igaz történelmünk számtalan más eseményére is.

[button type=”big”] Summa summarum: Szapolyai nyakába varrni minden azóta bekövetkezett szomorú eseményt nyilvánvaló képtelenség.[/button]

Nem a nemzeti oldalt terheli a felelősség a középkori magyar állam bukásáért, bár nyilván lehetett volna alkalomadtán szerencsésebben cselekedni. Mi valóban a kereszténység utolsó bástyájaként harcoltunk évszázadokon át, természetesen más népekkel egyetemben.

Számunkra a nemzeti függetlenség, szabadságunk, önrendelkezésünk védelme az az eszme, amely lehetővé tette, hogy miközben a Habsburg és Török Birodalom már nem létezik, mi még mindig itt vagyunk.

Ha pedig bízunk magunkban, és elhisszük, hogy győztes ország voltunk s lehetünk, akkor azok is leszünk.

Dr. Temesszentandrási György, orvos

Kiemelt kép: Pixabay