Ehhez bizony már kevés lesz a svájci bicska. Kard kell. Hunyadié vagy a lengyel királyoké. Az, amelyet Krakkóban, a Wawelben őriznek mint az egyetlen, Lengyelországban maradt koronázási ereklyét. Az íróasztalomon lévő ennek a kicsinyített mása. A Jaruzelski diktatúra óta – vagyis több mint negyven éve – ezzel bontom a borítékban érkező leveleimet. De kezdjük a végét az elején.
Képtelenek vagyunk fönntartani az Európai Unió szilárd alapját adó békét. Mindezzel együtt, ha Európát fegyveres erőszak érné, megvédeni sem tudnánk – vallotta be Hadja Lahbib válságkezelésért felelős uniós „biztosnyica” vihorászva. Kioktató videójában egy kisrádiót is kirángatott a kézitáskájából. Az egykori médiamunkásnő – aki addig fészkelődött az éppen alá rendelt széken, míg belga külügyérnő, majd uniós biztos nem lett – most visszatért eredeti szakmájához. A férfi-nő arány javítására Ursula von der Leyen mellé rendelt hölgy a képernyő magabiztosságával győzködi az Európa Unió átgondolatlan döntéseit túlélni próbáló európaiakat, hogy szükségük lesz egyre s másra a schengeni kerítés alatt lopakodó háború első három napján, amennyiben persze formailag megfelelő módon nyújtották be a rövid távú túlélésre vonatkozó uniós pályázatukat.
Még a múlt században történt Budapesten, hogy pótkocsis teherautóból kettőt is megpakoltak a Magyar Vöröskereszt önkéntesei. Gyógyszer, kötszer, a kórházi ellátáshoz szükséges műszerek, segédeszközök jelentették a rakományt. A Luca-napot követő héten indultunk. A hegyekben szakadt a hó. Négy-öt napja tartott már Lengyelországban a hadiállapot. Hogy ez pontosan mit is jelentett, azt persze, csak Varsóba érkezve tudtam meg, ahol minden kereszteződésben géppuskás lőállások néztek farkasszemet a járókelőkkel. Újságíróként nem kaptam volna beutazási engedélyt, de kocsikísérőként?
A Magyar Rádió fiatal munkatársaként azért ültettek a sofőr mellé, hogy riportban mutassam be a két nép közötti évszázados barátságon alapuló segítségnyújtást. Azzal nyomták a kezembe a szolgálati útlevelet, hogy ne merészeljek a napidíjból visszahozni egyetlen zlotyit sem, mert a lengyel pénz olyan gyorsan veszít az értékéből, hogy képtelenség lesz visszaváltani. Így aztán költöttem mindenre. Mindenre, amire lehetett. A húsbolt kirakatában pucolt liba, kacsa, hátsó sonka, de mindez gipszből. A polcok ürességét csak a huzat ellenőrizgette. Az abban az időben már nálunk is népszerű hot dog kiflijét virsli híján gombás szósszal töltötte meg a büfés. Próbálkoztam a „lottériával”, de pechemre még ezen a kis kaparóson is nyertem 20 zlotyt. Vettem hát egy nagy csokor virágot varsói tudósítónk feleségének, és a vasútállomás telefonfülkéjéből fölhívtam a kollégát. Amikor megtudta, hogy a rendkívüli állapot és a kijárási tilalom közepette egyszerűen „bevöröskereszteztem” Varsóba, infarktusközeli állapotba került. Rám parancsolt, hogy ne mozduljak, mert, ha igazoltatnak és bevisznek, az itt tartózkodásomra tervezett három nap kevés lesz, hogy kihozzon.
A jelentős áremelés elleni sztrájk már 1980-ban országossá szélesedett, és magával sodorta a „csodatévő” Edward Giereket. A nyugati hitelekből fedezett lengyel jólét összeomlott. Reformerként az a Wojciech Jaruzelski lépett színre, aki az 1970-es munkástüntetéseket vérbe fojtotta. Tehát egy katona, egy tábornok, aki 1981 őszén bejelentette Brezsnyevnek a hadiállapot bevezetésének szándékát. A Szovjetunió első titkára a prágai tavasztól bölcsebb volt mint az EU mostani vezetői, mert a katonai segítségnyújtáson kívül mindenre rábólintott.
Így aztán Luca-nap hajnalán arra ébredtek a lengyelek, hogy harckocsik és katonai őrjáratok lepték el a városok utcáit, a tévé és a rádió pedig Jaruzelski tábornok beszédét sugározza. Ő akkor már a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának nevében szónokolt. A Szovjetunióban nyomtatott falragaszokon közölték a hadiállapot tényét. Tilos volt sztrájkolni. Betiltották a gyülekezést, a Szolidaritást és a többi szakszervezetet. A társadalmi szervezetek többségét katonai irányítás alá vonták. A kijárási tilalom idején az állandó lakhelyét csak külön engedéllyel hagyhatta el bárki. Nem jelenhettek meg az újságok, és hetekig szünetelt a tanítás. Mindezt 70-80 ezer fegyveres katona, 30 ezer belügyes, 1750 tank, 1400 páncélozott harcjármű, 500 könnyű gyalogsági harckocsi és 9 ezer katonai gépkocsi biztosította a települések közterein, utcáin.
Donald Tusk ezt a december 13-át választotta balliberális kormánya eskütételére, azok után, hogy az általa vezetett Polgári Platform csupán második lett a 2023-as lengyelországi választáson. A „december 13. koalíció” aztán hű is maradt kommunista elődjéhez. Igaz, nem katonákkal, csupán civil biztonságiakkal távolíttatta el a közmédia hivatalban lévő vezetőit. A törvényes utat megkerülve váltotta le a legfőbb ügyészt, kihirdetetlenül hagyva az Alkotmánybíróság döntéseit, amelyek így nem emelkedhetnek jogerőre. A májusi elnökválasztásig hatalmat gyakorló Andrej Duda aláírói jogát rendeleti kormányzással kiiktatva készül az akár az ideiglenes államfővel való együttműködésre is.
Lengyelország jelenlegi kormányfője Gdanskban, végzős egyetemistaként élte meg a katonai diktatúrát, a sztrájkoló munkások és a karhatalom közötti véres összecsapásokat. A rohamrendőrök 9 katowicei bányászt meg is öltek. A Szolidaritással – amelynek ekkor már 10 millió tagja volt – kapcsolatban állt újságírókat, pedagógusokat, tudósokat vagy vezető beosztásban lévőket sorra elbocsátották. Több tízezren váltak állásnélkülivé, ezrek menekültek el hazájukból, és legkevesebb százan vesztették életüket a rendőrség és a biztonsági szolgálat vallatószobáiban. A leghírhedtebb eset 1984. október 19-én történt, amikor a belügyminisztérium utasítására különös kegyetlenséggel meggyilkolták Jerzy Popiełuszko atyát, a „Szolidaritás lelkészét”. Temetése rendszerellenes tüntetéssé hatalmasodott, és viszonylag gyorsan újjá is szerveződött a „földalatti” mozgalom, hogy aztán a Szolidaritás váljék a lengyel rendszerváltoztatás fő erejévé.
Több mint négy évtizeddel ezelőtt a még megmaradt pénzemet próbáltam elkölteni a varsói repülőtéren. Akkor láttam meg a lengyel királyok koronázási kardjának kicsinyített másolatát. Markolatán a négy evangélista jelképe, keresztvasán kibetűzhetők a latin feliratok is, és pengéje tövénél ott a csorbulat, a vájat. Azaz a rés, amely a hagyomány szerint akkor keletkezett, amikor az örökösödési háborúban I. Boleszláv lengyel király megsuhintotta vele Kijev Aranykapuját.
Az EU soros elnökségében bennünket követő lengyelek Strasbourgban közölték Európa népével, hogy az elsődleges feladat kontinensünk polgárainak biztonsága. Donald Tusk az ezzel szembeni veszélyforrást az Amerikai Egyesült Államok politikájának változásában, a fegyverként használt hazugságokban, valamint a digitális világot elárasztó álhírekben jelölte meg. Erre utalva jelentette be, hogy Európának, a túlélés érdekében, fegyverkeznie kell.
Értem én, de ehhez biztos kevés lesz a biztosasszony ridikülbe rejtett svájci bicskája…
Szerző: NéMA
Címlapkép: Lengyel koronázási kard / Fotó: whatnext.pl
