Lávafolyamként hömpölyög a láng a kaliforniai hegyoldalakon. A füstfelhő is a tűzhányókat idézi, de valami mégis egészen más. Más az irány és a tüzes nyelvek mérete sem fogható a föld mélyéből előtörő magmát kísérő jelenséghez. Az erdőtűz nem lefele terjed, hanem a legedzettebb turistát megszégyenítő sebességgel a hegytető felé. Ezt kellene megállítaniuk az amerikai tűzoltóknak. A mindent elemészteni készülő lángtenger elé kellene gátat szabni. Meg kellene vonni valamit a forró pokoltól. Csak így lehetne eloltani. De a féktelenül vágtató lángménes megfékezésének leghatásosabb módja mégsem a katasztrófa fényénél keresendő, hanem a keletkezése előtt. Amikor még meg lehetett volna akadályozni, hogy miskolcnyi embernek kelljen elmenekülnie a lakásából, hogy egy kisvárosnyi otthon váljék üszkös rommá és Balaton méretű területen pusztuljon el az állat- és növényvilág.

Ha működött volna a füst- és tűzjelző. Ha – a főleg fából épült két és félszáz személyes szállodában – van önműködő oltóberendezés. Ha a folyosókon – a sötétben, a füstön át is – láthatóan megvilágították volna a vészkijáratokat. Ha a tűz nem éjszaka támad, amikor mindenki aludt és persze, ha nem gyulladt volna meg az a valami, ami máglyává változtatta a törökországi síparadicsom közkedvelt szállodáját. Akkor nem égett volna halálra, fulladt volna meg, vagy szegte volna a nyakát menekülés közben minden harmadik lakó. Teljes családok vesztek oda anyukástól, apukástól, nagymamástól, unokástól. Miután Törökországban ezekben a januári napokban volt a síszünet, gyermekzsivajtól voltak hangosak a lejtők. A pokoli éjszaka után az életükért zokogó gyerekek sírását visszhangozza Törökország. Rokonok, ismerősök, közszereplők és politikusok imádkoznak a ravatalok mellett Isztambultól Ankaráig. A gyász könnyei közben pedig azt kérdezik: miért? Miért kellett ennek így történnie?

– A szívünk égett meg – mondta gyászbeszédében a nyolctagú család temetésén a török elnök, aki az édesanya koporsóvivői közé állt, így is vállalva a tragédia felelősségének terhét.

Nézem a Hamasz fogságából szabadult izraeli katonalányokat, akiknek a lelkük perzselődött meg. Tizenévesek. Leendő édesanyák, akiknek nem a fegyverforgatásban kellene jeleskedniük. Nem mutatják a híradók az izraeli börtönökből kiengedett, életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetett, összetört lelkű palesztinok arcát. De nem láttam a zsidó állam lemondott hadügyminiszterének tűzben égő tekintetét sem, aki azért adta vissza a tárcáját, mert a kormánya megegyezett a Hamasszal. Ő ugyanis háborúpárti. Nem hisz a fegyvernyugvásban, csak a fegyverek erejében. Akik látták az állig fölfegyverzett harcosokat, akik a tűzszünet első fogolycseréjét bonyolították Gáza város főterén, elgondolkodnak a leköszönt miniszter vélt igazságán.

De vegyük számba, mit is lehetett elérni a gázai bombázásokkal, a falakon áttörő lánctalpasokkal, a berobbantott alagutakkal a Hamasz-vezetők kivégzésével? A parancsnokok utáni féktelen hajszában életét vesztette ötvenezer gázai. Többségében nő és gyermek. Akik életben maradtak, családtagjaikat gyászolják. Elpusztult otthonukat hátrahagyva, segélyből élő megtűrtből földönfutóvá váltak, de nem váltak Izrael barátaivá. Ráadásul a világpolitika színpadán is egyre többen vannak, akiknek eszükbe jut, hogy Izrael az elmúlt több mint ötven évben próbálkozott ugyan a politikai megoldás keresésével, de a tárgyaló asztal mellett ülők hangját rendre elnyelte a fegyverek zaja. Pedig a zárlat alatt élő gázaiak már a szavazófülkékben is igent mondtak a Hamaszra.

Hogy kinek a felelőssége az ötszáz nappal ezelőtti túszejtés, és az, hogy a tűzszünetre kialkudott névsorból többeknek már csak a holttestét vehetik át az izraeli hatóságok, azt ki-ki a politikai állásfoglalása vagy érintettsége alapján próbálja megítélni.

Három éve lövik egymást az oroszok és az ukránok. Fölperzselt területen, megsemmisült falvakért, városokért harcolnak és halnak meg katonák és civilek százezerszám. A tűzszünetről mégsem akarnak hallani, mert az egymással szembeni bizalmatlanság a háború során olyan mértékben megerősödött, hogy nincs az a békepárti diplomata, aki tárgyalóasztalhoz tudná ültetni az öldöklő feleket.

Ennél azért jobban álltunk 2022 februárjában, amikor még meg lehetett volna akadályozni az oroszok különleges hadműveletét. De mostanra már mindenki úgy emlékszik, hogy a tüzet a másik szította. A másik fejéből pattant ki a pusztító elképzelés szikrája.

Ám mivel az újjáépítés a fegyvergyártással karöltve élénkíti a gazdaságot, a világ forgószínpadán folyamatos az előadás.

Szerző: NéMA

Címlapkép: Freepik