Személyi kultusz, szektás elvakultság, vagy valami egészen más alakult ki a Tisza Párt vezére körül? És mennyire veszélyes ez a csoportos hipnózisként azonosítható társadalmi jelenség? Pataki Tamás írása.
A Tisza Pártnak (alias Magyar Péternek) 164 ezer fős, nyilvános támogatói csoportja van a Facebookon. Naponta több százan posztolnak ebben a kísérleti nyilvánosságban, amelyet idővel egyéb, talán hivatalosabb csatornák is követnek majd. Celebtámogatók bőven akadnak, a legutóbb Somogyi András humorista vallott színt és vált Magyar Péter házihofijává, de Puzsér Róbert és Kóczián Péter is behódoltak az eszkatologikus magasságokba emelt Péter apostolnak.
Magyar Péter azzal vádolja a magyar közmédiát (és a Fideszt), hogy saját véleménybuborékukba zárta a magyarokat, így hát eldöntötte, hogy ugyanazt viszi véghez, hiszen ezt úgysem veszik észre hívei a posztmodern hadviselés korában, amelyben már régen nem a tény az úr.
Tisza-buborék
A Facebook-csoportban szembetűnő, hogy Magyar Péter hívei a legelszántabb dékás mentalitással szállnak bele mindenbe és mindenkibe, aki bántja vezérüket. A különvéleményeseket hamar letorkolják a legelszántabb péteriánus gárdisták (például valaki szóvá tette, hogy miért szerepel annyi gyerek a tüntetéseken, politikai képeken, elvégre a gyűlölt ellenfelük is azt csinálja; de hát amit szabad Jupiternek…).
Ám ez csak a fecsegő felszín. A mélyben egészen másról van szó.
Ha lélektani szempontból elemezzük e csoport dinamikáját, akkor egy ijesztő és aggasztó jelenség rajzolódik ki. Vannak hölgyek, akik Tisza-logót festenek a körmükre, mások Tisza-tortát sütnek a férjük születésnapjára – vagy egyenesen Magyar Péternek, ajándékba –, gyermekeiket odaállítják Magyar Péter mellé egy fotó kedvéért, ami valószínű, hogy nemsokára leváltja az otthoni, unalmas esküvői fotográfiát; akadnak, akik pólót, bögrét csináltatnak (nem a párt webboltjából rendelik, hanem rászánják az idejüket), mesterséges intelligenciával generálnak tiszás képeket, tüntetéseken pózolnak, jelszavakat írnak a képek mellé, sőt vannak cukrászdák, amelyek Tisza-fagyit árulnak. Mások anekdotákat írnak és terjesztenek olyan szimpatizánsokról, akik a munkahelyük miatt nem vállalhatják nyilvánosan a véleményüket és így tovább. Olyan hölgy is akad, aki lelkesen számol be arról, hogy kislánya egy amatőr sportrendezvényen szerzett érmét Magyarnak ajándékozta (természetesen az anya zsebelte be kislánya nagylelkűségéért járó lájkokat).
Forrás: Demokrata
E jelenséget lehet egyszerűen szektásodásnak vagy a kommunizmust idéző személyi kultusznak nevezni. Persze a szekta egy vallási fogalom, amelyet ha politikai elemzésben szeretnénk használni, zsákutcába vezetne minket; a személyi kultusz általában a politikum által irányított vagy kikényszerített jelenség, nem olyan spontán képződik, mint ez. Amit itt látunk, az nem más, mint a tömegformálás jelensége.
Kinek a tömege?
Mattias Desmet, a Genti Egyetem Pszichoanalízis és Konzultációs Pszichológiai Tanszékének klinikai pszichológiaprofesszora, részletesen leírta e jelenséget az A totalitarizmus pszichológiája című könyvében, amelyben többek között azt állapítja meg, hogy a
„tömegformálás lényegében a csoportos hipnózis olyan formája, amely megfosztja az egyént a kritikai távolságtartás és az erkölcsi tudatosság képességétől”.
Magyar Pétert és támogatóit látszólag nem zavarja, hogy vagyonát és életminőségét – a tűzpiros BMW-vel egyetemben – annak a „rendszernek” köszönheti, amelynek most ádáz ellenségévé vált; ahogyan az sem zavarta meg követői kognitív térerejét, hogy volt felesége részletesen beszámolt magánéletük „nehézségeiről”. A tömegformálás jelenségében ugyanis az egyének kognitív szintjén nem számít, hogy mit gondolnak, az a fontos, hogy együtt gondolják azt. Így jut el a tömeg abba az állapotba, amelyben a legabszurdabb elképzeléseket is igaznak fogadja el, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha azok igazak lennének.
Desmet szerint e kognitív vakság annak tulajdonítható, hogy a tömegformálás szempontjából nem az a frusztráció és agresszió lényeges, amelyet ténylegesen levezetnek, hanem inkább a lakosságban jelen lévő, még le nem vezetett agresszió, vagyis azon erőszakos hajlam, amely még mindig keresi az alanyát.
Magyar Péter tehát sikeresen becsatornázta a felgyülemlett társadalmi elégedetlenséget, azt ígérvén, hogy vezetésével végre megbuktatható a kormány, ezzel rámutatva, hogy e felgyülemlett feszültségekért és szorongásért ki a felelős.
Mindez randevúra hív egy másik, individuálisabb jelenséget is.
Egy Facebookon terjedő képen egy fiatal anyuka babakocsit tologatva szelfizett, miközben Tisza-szórólapokat terjesztett a falujában vagy városában, még a választások előtt. Szélesen mosolyog, a háttérben alszik a kisbaba, és a hölgyről lerí, hogy e képéért több száz, netán több ezer lájkra számít (vagy vár el), hisz ő még friss édesanyaként is mindent megtesz a közös sikerért, és ezt láttatni szeretné, magyarán népszerűségre éhes. A legtöbb csoportban posztolgató emberről is kijelenthető, hogy népszerűségre, szeretetre éhesek, és manapság ezt a legegyszerűbben, legközvetlenebben úgy lehet megszerezni, ha Tisza-pártosnak mondja, láttatja vagy ekként reprezentálja magát a közösségi felületeken, vagy a rítusközösségi rendezvényeken (tüntetéseken). A virtuális tömegformálás már eljutott abba a stádiumba, hogy ha valaki Magyar Péter-rajongó, akkor a többiektől is megkapja azt a megerősítést, visszaigazolást, amire mindig is vágyott, de a munkában vagy magánéletben nem kapott meg.
Ha pedig az egyszerű, lájkra és szeretetre vágyó ember azt érzékeli, hogy menő dolog tiszásnak lenni, akkor az individuum ezen a politikai mezőn könnyűszerrel learathatja azokat a lájkokat, amelyeket élete más területén nem kap meg, ha pedig menő dolog tiszásnak lenni, akkor menő dolog lesz a Tiszára szavazni.
E jelenség pedig nem csak virtuális, hanem bizonyára valódi: a tömegformálás e fontos eszköze – melyet Magyar Péter immár professzionális stábbal alkalmaz – azon alapul, hogy
közösségi élményt ad a tömegnek, amelyet összehívott, olyan élményt, amelyet más párttól soha nem kaptak meg; például ezért énekelteti a tömegét, és használja meglepően jól az egyéb politikai rítuselemeket is.
A Magyar Péter-jelenség azért veszélyes, mert egy öngerjesztő tömeglélektani jelenséggé vált, Mattias Desmet A totalitarizmus pszichológiája című művében részletesen elemzi a „mass-formation”, magyarán a tömegformálás lélektani mozgatórugóit, és még egy hosszabb részt szeretnék idézni a műből, hogy megértsük a mostani politikai folyamatok lélektani okait:
„a tömegformálás lényege a következő: az individualizmussal és racionalizmussal telített társadalom hirtelen a totális ellentétébe, a radikálisan irracionális kollektivizmus felé fordul.
Hogy egy klasszikus nietzschei kifejezéssel éljek: Dionüszosz egy csapásra megdönti Apollón diktatúráját, és átveszi a hatalmat a társadalomban. Közvetlenül kiderül ebből is: minden nagy tömegformálódásnál a csatlakozás legfőbb érve a kollektívával való szolidaritás. Azokat pedig, akik nem vesznek részt ebben, jellemzően azzal vádolják, hogy hiányzik belőlük az állampolgári felelősség és az önzetlenség. Ez az egyik oka annak, hogy
a narratíva abszurd elemei valójában semmilyen szerepet nem játszanak a tömegek számára: a tömegek nem azért »hisznek« a narratívában, mert az helyes, hanem azért, mert az az összetartozás újfajta érzését ébreszti bennük.
A félelem tárgyával való bánásmód stratégiája a rituálé teljes funkcióját betölti. A rituális viselkedés funkciója a csoportkohézió megteremtése. Ez egy szimbolikus magatartás, amelynek célja az egyén alárendelése a csoportnak. Mint ilyen, a legjobb, ha a lehető legkevesebb gyakorlati haszna van és áldozatot követel az egyén részéről.”
A miriádnyi mikrotörténet, az önkéntes szórólapozás, a fesztivál-tüntetés, a tortasütés és megannyi egyéb eleme e jelenségnek megérthető Mattias Desmet szempontrendszerén keresztül. A Tisza-tábor és a Magyar Péter-jelenség tökéletesen megfelel a desmeti kritériumoknak, a tömeg pedig olyanokat is magához vonzhat, akik eddig kimaradtak a vonzásköréből, mert színvallásra késztet: ha nem velünk vagy, akkor ellenség (magyarán fideszes) vagy. A tömegformálás ugyanis kettéosztja a társadalmat, a köztes tér pedig folyamatosan szűkül, tehát gyorsan oldalt kell választani, mert a Tisza árad.
Forrás: Közösségi média/Demokrata
Árad vagy nem árad?
Mindez intő jel lehet a Fidesznek, hiszen volt olyan idő, amikor nagyon menő dolognak számított a Fideszre szavazni, de ma már nem feltétlenül van így. Érdekes jelenség, hogy Magyar Péter abban az agglomerációban tartolt leginkább, ahol a jobboldali kormányzás kedvezményezettjei élnek, vagy ahová kiköltöztek, és a legkevésbé lenne okuk elégedetlenkedni (a statisztikai adatokból is látszik, hogy a csokot legnagyobb arányban Pest vármegyében vették fel, magyarán az agglomerációs településekre irányulva).
A Fidesznek nem az ellenzék jelenti az igazi veszélyt, és nem is Magyar Péter, hanem a vele szemben egyre inkább felgyülemlő harag, frusztráltság és szorongás, ami egy 14 éves kormányzás esetében nem számít rendkívüli jelenségnek, csakhogy most megjelent a politikai színtéren valaki, aki ezt egy tömegbe csatornázza be. Tehát – egyetértve Leventelemezzel –
nem biztos, hogy Magyar Péterre szavaznak majd ezen emberek, hanem a Fidesz ellen, és amilyen arányban növekszik a tömeg, annál inkább kapnak rá kedvet.
Magyar Péter egy új szereplő, jól fekszik Nyugaton – lásd Manfred Weber udvarlását –, akár egy bizonytalan is jó szívvel szavazhat rá a mostani „rendszerrel” szemben. Ráadásul Magyar mindenben Orbán Viktorhoz akar hasonlítani, Manfred Weberrel is olyan helyen találkozott – a képek alapján valószínű, hogy a Hilton teraszán – ahonnan olyan képet készíttetett, amilyet Orbán Viktor szokott posztolni a Karmelitából, amikor fontos vendége érkezik.
Magyarék tudatosan rájátszanak egyes orbáni elemekre, miközben tudatosan és hangosan elhatárolódnak másoktól, és a tömegformálás lélektanának megfelelően mindez nem kelt kognitív zavart a követőiben, hanem csak fokozza a rajongásukat.
Fontos támpontot ad a Tisza-támogatók és a politika, valamint a nyilvánosság viszonyát illetően Mattias Desmet alábbi idézete: „a tömegek szélsőségesen intoleránsak más véleményekkel szemben és erősen hajlamosak a tekintélyelvűségre. A disszidens hangok a tömegek számára
1) antiszociálisnak és ellenségesnek tűnnek, mert nem hajlandók részt venni a tömegformálódás által létrehozott kötelékben;
2) teljesen alaptalanok, mert a tömegek beszűkült figyelemkörében a kritikus érvek nem kapnak sem értelmi, sem érzelmi súlyt;
3) rendkívül visszataszítóak, mert azzal fenyegetnek, hogy megtörik a mámort, és ezzel ismét visszaesnek a tömegformálódást megelőző negatív állapotba (ami a szociális kötődés és a céltudatosság hiánya, meghatározhatatlan félelem és nyugtalanság);
4) rendkívül frusztrálóak, mert azzal fenyegetnek, hogy megfosztják a lappangó agresszió kiélésének élményétől.”
