Ha igaz, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor a nemzetgyilkosság legegyszerűbb eszköze a nyelv megváltoztatása.

A módszert már sikerrel alkalmazzák az úgynevezett fejlett nyugati társadalmakban. Lényege: végy egy szót, amire kín-keservesen, valódi tartalmát kiforgatva rá lehet fogni, hogy „rasszista, diszkriminatív, fasiszta  (a minősítés szabadon választott), és addig szajkózd, míg sikerül a bárgyú többséggel elfogadtatnod, hogy valóban az.

A szógyilkosság egyszerű receptje nálunk sem ismeretlen. Kezdetét homály fedi, de talán azzal indult, hogy szalonképtelenné tették a „cigány” megnevezést. Pedig ez nem jelentett se többet, se kevesebbet, mint egy magyarságon belüli népcsoport megnevezését, mindenféle pejoratív felhang nélkül. De belehazudták, hogy lekezelő, sőt rasszista, lassanként pedig elérték, hogy sokan annak is gondolják.

Aztán jött a többi. Néger helyett afroamerikai (holott az a szó is csak megjelölést és nem diszkriminációt jelentett, de sikerült befeketíteni). Homoszexuális helyett meleg (vajon a testhőmérséklete magasabb az átlagosnál?), nő és férfi helyett gender, LMBTQ, anya és apa helyett egyes és kettes szülő (ez szerencsére még nem nyert polgárjogot nálunk) és még ki tudja, mi minden?

A nyelvgyilkosságban a liberálisok járnak az élen. Legutóbbi agyszüleményük szerint a nyelvünkben természetes módon használt „asszonyság” kifejezés üldözendő, rájuk hozza a frászt. Ezen rágódott például a Hír tv Plusz-Mínusz adásában Sermer Ádám, a Magyar Liberális Párt ügyvivője is, azt bizonygatva, hogy ez a szó a nőgyűlölet megnyilvánulása.

Uram Isten, milyen elmebeteg folytatásra számíthatunk? Jön nálunk is a BLM-alapú szótár? Holnaptól a kakaó megnevezés (majd később maga a kakaó is) üldözendővé válik, mert valaha rabszolgák gyűjtötték be a kakaóbabot? Vagy ugyanez lesz a kávéval? Ha tűrné a nyomdafestéket, könnyedén találnánk valóban elfogadhatatlan jelzőket erre az eszement gondolkodásra.

Sermer „nyelvészprofesszor” amilyen szigorú a konzervatív kifejezésekkel, annyira könnyen megbocsájtó a saját soraikban gyalázkodókkal, ízléstelenkedőkkel szemben. Hiszen szerinte nem bunkóság, csak szerencsétlen szóhasználat az, amikor Karácsony Gergely a miniszterelnök testalkatán gúnyolódik. Különben is, mit zúgolódunk, Geri megbánta.

Akkor persze minden rendben. Elég megbánni. Az is elég volt, hogy Bíró László is megbánta a judapestezést. Persze amikor Borkai Zsolt bánta meg a magánéleti kisiklást, az a megbánás fityfenét sem ért. Mert van megbocsájthatatlan konzervatív és mindenkor megbocsájtható liberális kisiklás. Lám, így nyer új értelmet a „megbocsájtás” kifejezés is.

A cél persze világos: fogd be a szádat, ha konzervatív vagy, mert a szótárad – a liberális „zsenik” szerint – tele van üldözendő kifejezéssel. Ha mégis használni merészeled azokat, mint veszett hiénahorda rontanak rád, pedig nem tettél mást, mint magyarul fogalmaztál. Minden hátsó szándék nélkül.

Na, ebből elég! Kicsodák ők, hogy előírják nekem, milyen szavakat használhatok és milyeneket nem? Miért lennék köteles alkalmazkodni a minden normalitást nélkülöző agymenéseikhez? Ha már a szóhasználattal van bajuk, előbb nézzenek szét saját soraikban, ugyanis a kulturált érintkezési formák közé egyáltalán nem illeszthető sem a lóalkatrészek, sem a végbéltermékek, sem a nemiség durva kifejezéseinek használata.

Mi pedig ne hallgassunk rájuk, mert ha megtesszük, gyorsan maguk alá gyűrnek önjelölt nyelvi inkvizitoraik a polkorrekt nyelvhasználat ürügyén. És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már nem nyelvében él, hanem nyelvében fél a nemzet.

(Címkép forrás: Uncommon ground)