A hercegprímás – akkor Serédi – az 1944 -es alkotmányos válsághelyzetben,a diktatúrába forduló októberi napok idején számításba jött, mint ideiglenes államfő.
Megelőzőleg az országtanács tagjaként a kormányzói tiszt megüresedése esetén ülésező testületben az 1937-es XIX. törvénycikk szerint a miniszterelnök, az országgyűlés két házának elnöke, a Kúria elnöke, a közigazgatási bíróság elnöke és a honvédség főparancsnoka vett részt a hercegprímással együtt. Horthy Miklós kormányzó kikényszerített lemondása után, 1944. október 27 -én és november 2 -án ült össze az országtanács, amikor az üléseken Serédi Jusztinián hercegprímás a törvényesség betartására figyelmeztetett.
Mindszenty pontosan felmérte ezen szerepét, jól ismerte Serédi hagyatéját. Ismerte és becsülte a magyar nemzet történetét. Hiteles közjogi műveltsége erős hivatásérzezettel párosult. A szovjet birodalmi megszállás alatt szenvedő Magyarországon rádöbbent arra, hogy számára a Gondviselés megkerülhetetlen kötelem és küldetés feladatát adta, a történelmi-közjogi és keresztény erkölcsi igazság szolgálatát. Ez volt osztályrésze, mind egyházkormányzási tekintetben az ország katolikus egyházát képviselő főpapként, mind pedig a közjogi, történeti alkotmányosságban gyökerező egyetlen történelmi-közjogi tisztség hordozójaként a jogfolytonosság megszakítását hirdető kényszer köztársasági rendszerben.
Meggyőződése volt, hogy az önkényuralmi rendszerrel nem lehet jó megállapodást kötni, a megállapodás az egyház és a nemzet számára súlyos veszteséget a diktatúra rendszere számára politikai győzelmet jelent. Ezért elutasította az elvtelen megegyezéseket, s ezt a meggyőződését, beállítódását igazolta a történelem.
Egyes nézetek szerint Mindszenty a történeti magyar közjog értelmében egyfajta ideiglenes, rendkívüli államfő volt, jogkörével azonban 1946 után ténylegesen nem élhetett, de korábban tett ilyen értelmű lépéseket, és hercegprímási jogairól soha nem mondott le. Nem egyházi vezetőként, hanem közjogi méltóságként cselekedett, amikor 1945-ben össze akarta hívni a felsőházat, hogy helyreállítsa a széttört magyar államiságot. E rejtett államfői minőségében segélyeket igényelt, vezető politikusokkal tárgyalt, levelezett.
A megszállás és a republikánus, polgári demokrata politikai gyakorlat légüres térbe helyezte személyét. Alkotmányos szerepéről élete végéig nem mondott le, ezt állítólag hangsúlyozta VI. Pál pápával szemben is, amikor az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította az egyházfő, engedve ezzel a kádári diktatúra egyházügyi koncepciójának. Mindszenty József alkotmányos szerepét fenntartva egy jövőbeni szuverén magyar nemzetgyűléshez fellebbezett, annak jogkörébe utalva az erről való rendelkezést. Ezzel kapcsolatosan azonban döntés nem született a rendszerváltozás után, szól ez a legitimista értelmezés.
Mindszenty okirathagyatékában található hatalmas irategyüttesben néhány, eredetileg angolul írt, majd magyarra fordított következő összetett mondat található egy VI. Pál pápához címzett, de el nem küldött levéltervezetben Mindszenty bíboros saját hivatalos címeres papírján, letisztázva, keltezéssel ellátva és aláírva a budapesti Mindszenty Archívumban. Fakszimiléjét mi tettük közzé – írja a közzétevő Somorjai Ádám kutató szerzetes – , a reakciókból azt látni, hogy értelmezése nem könnyű. Ez a levél az utolsó láncszem abban a levelezésben, amely 1973. november 1. és 1974. február 5. között megelőzte VI. Pál pápa döntését az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításáról; már a döntést követően készültek fogalmazványai és tisztázata is. Dátuma: 1974. március 4. (vagy április 3.).
„Elérkezik majd az a nap, amikor a Nemzetgyűlés visszavonja az 1974. évi döntést, azt alkotmányellenesnek, törvényen kívülinek és a hagyomány megerőszakolásának ítéli, mert a Nemzetet egyáltalán nem kérdezték meg egy olyan kérdésben, amely pedig őrá tartozik. Letétele még nem jelenti, hogy megszűnt prímásnak lenni. Nem személye, hanem a Nemzet függetlenséghez való joga ered az isteni akaratból és a természetjogból, s ez világos álláspont kinyilvánítására kényszeríti, valamint arra, hogy őrizze a prímás hivatalát.”
Ez az el nem küldött, ám szabályosan aláírt levél bizonyítja Mindszenty erős közjogi elkötelezettségét, hazaszeretetét, hivatástudatát és azt a meggyőződését, hogy ő az egyetlen legitim, azaz hiteles eredetű- a történeti alkotmányban gyökerező tisztséggel bíró – főméltósága Magyarországnak. Mivel ezt a tisztséget – a bíboros hercegprímás státuszát – egyszerre egyházi és állami eredetűnek és jellegűnek ítéli, kifejti nézetét, hogy tisztsége közjogi összefüggése és érvényessége megmaradhat kérdéses egyházi elmozdítása ellenére is, egy alkotmányosan legitim nemzetgyűléstől függ ennek a sorsa.
Sokat elárul a bíboros lelkiségéről, hogy a levelet nem küldte el, nyilván tudva, hogy ez a pápaságban és a nemzetközi közegben kiszámíthatatlan visszhangot keltett volna egy olyan pápasági döntés kapcsán, amellyel szemben egyházi úton nincs is helye és esélye jogorvoslatnak. Róma locuta… Azt is látta, hogy az ő sajátos közjogi helyzetét a Vatikán illetékesei bizonyára nem értenék meg, s ha igen nem méltányolnák. Még kevésbé számíthatott ezen helyzet Magyarországi közjogi megoldására annak – máig tartó – lehetetlensége miatt. Hiszen ez a felfüggesztődött alaki (intézményi) jogfolytonosság helyreállítását tételezte volna fel. Ez a levél súlyos adalék Mindszenty sorsának, szentté avatása nehézségeinek és magyarországi egyházi és történészi megítélésének jobb megértéséhez…. Bizonyítéka megbonthatatlan hűségének a katolikus egyházhoz és hazájához Magyarországhoz. Ha van Mindszenty rejtély, akkor ennek kulcsa ezen sziklaszilárd, számára elemeiben megbonthatatlan hűség, a mely a Szent Koronához való különleges viszonyában mutatkozik meg a legjobban.
Fotó: MKPK Sajtószolgálat
Az ellene lefolytatott 1948-49-ben jogsértő módon végrehajtott eljárás során, kényszervallatások után is maradt annyi ereje a hercegprímásnak, hogy tiltakozzék a köztársaság megdöntésének vádja ellen. Azt állította, hogy a királyságot nem tartotta időszerűnek, sem pedig megvalósíthatónak, s ugyanígy nyilatkozott Amerikában Spellman kardinális társának is. Mindszenty mindig kivált reális ítéleteivel. Nagyon is ismerte a köztársaság védelméről szóló törvényt. A Szentszék is szükségesnek tartotta, hogy 1949 januárjában, Mindszenty pere előtt, tényként megállapítsa, hogy a hercegprímás a püspöki karral együtt a demokráciát ismételten elfogadta, sőt szívből kívánta. Megállapítja azt is, hogy a magyar katolikusok jó katolikusok voltak ezer éven át a királyságban s jó katolikusok akarnak maradni a köztársaságban is. Idézi erre 1883-ból XIII. Leó körlevelét (a Libertá-t): Az egyház a különféle államformák egyikét sem veti el, ha azok önmagukban alkalmasak az állampolgárok javát szolgálni.
Mindazonáltal a minden nemzettagra, állampolgárra kiterjesztett Szent Korona-tan biztosíthatja szerinte a keresztény testvérnépek belső békéjét, adhatja meg az együttélés morális tartalmát és a krisztusi demokrácia közös nevezőjét.
Mindszenty József tiltakozott a köztársaság „behozatala” ellen Két közjogtörténeti, alkotmányos jelentőségű levelében vétót emel a köztársaság kikiáltása ellen 1945 szilveszterén és a tényleges kikiáltáskor, 1946-ban. A levelek a Magyar Királyság utolsó alkotmányos, közjogi képviselőjének törvényes tiltakozásai a köztársaság bevezetése (ahogyan Mindszenty fogalmaz, helyes képpel élve: „behozatala”) ellen. Közjogi méltóságként lépett fel ebben az esetben, mint ahogyan egész végig, lényegében halála napjáig, fenntartotta ezt a szerepét. E közjogi méltóság – a német megszállás, a nyilas puccs után, a szovjet megszállás közben, a kormányzó távollétében, az örökös király akadályoztatottsága lévén – a legfőbb történeti közjogi tisztség volt a Magyar Királyságban történeti alkotmányunk szerint.
Homo regiusként, államfői szerepet birtokolhatott volna elméletileg megalapozottan, gyakorlatilag teljesen esélytelenül, amit jól tudott, realitásérzék és küldetéstudat kettőssége tették szerepét drámaivá. A törvényességet, az alkotmányos folyamatosságot, a nemzeti függetlenséget képviseli – egyértelműen a királyság pártján állva. Legitimizmusa szociális, nemzeti és demokrata szemléletű volt, azon a nyomon helyezkedett el, amely Apponyi Albert, ifjabb Andrássy Gyula, Teleki Pál jellemezője volt és amelyet a későbbiekben Pető Sándor úgy jellemzett, hogy „a legitimista gondolat győzelme helyreállítaná az ősi alkotmányt megvédene a germán és pánszláv veszélytől, a fasiszta parancsuralmi rend kiépítésétől és biztosítaná hogy a magyarság betöltse történelmi hivatását. E hivatás lényege Európa békéje a Duna medence népeinek politikai szervezése, a kiegyensúlyozás.”
„Mindszenty József esetében ugyanis a királyság és a nemzet függetlensége egy és ugyanaz, nem szétválasztható egymástól. A hercegprímás példásan dinasztia-hű (Habsburg-Lotaringiai Ház) személy volt, ugyanakkor nagy hazafi, aki a forradalmak és diktatúrák minden formáját (kommunista, nyilas, náci) elvetette. Érvkészlete, amellyel a köztársaságot az idegen megszállás és az azzal együttműködő (a hercegprímás szóhasználatában: kollaboráns) demokrata és baloldali kormányzat terhére rója fel és a nemzet ítélőszéke elé helyezi, a mai napig muníciót jelenthet és továbbgondolásra ad okot minden magyar királyságpártinak. ”
A levelek címzettjei (Tildy Zoltán akkori miniszterelnök, később az I. Magyar Köztársaság elnöke; Varga Béla – a Nemzeti Főtanács tagja, a Nemzetgyűlés későbbi elnöke) nem válaszoltak a hercegprímásnak, a köztársaság kikiáltása megtörtént, az 1944-ben felfüggesztődött jogfolytonosság teljes felszámolása bekövetkezett már 1946-ban..
