Vannak a gondolkodó emberek. Ki így gondolkodik, ki úgy. Persze van olyan is, aki úgy hiszi, hogy gondolkodik, aztán mégsem.

Tudják, hogy nincs vallásosabb ember az ateistánál? Bizony mondom, így igaz. Csak éppen az ő vallása a semmi, szektája a nihillisták közössége. Olyan erősen hisz a semmiben, hogy talán térdre is borulna előtte.

Az ateista nem csak hittel vallja, de vitathatatlannak tartja, hogy Isten nem létezik. Ez a legfőbb dogmája, hitvallása, mert hiszi, hogy racionálisan gondolkodik. Pedig ha van irracionális állítás, hát a Teremtő tagadása pontosan ilyen. Ha ugyanis a ráció diktálna (és semmi más), a legbigottabb módon éppen neki/nekik kellene hívővé válni. Nem én találtam ki, nálam sokkal okosabb gondolkodó, Blaise Pascal megállapítása: „Ha hiszel Istenben, és nincsen Isten nem vesztettél semmit. De ha van Isten, és nem hiszel benne, mindent elvesztettél.“

Azaz: racionális dolog a hit.

Mi, valóban Isten-hittel bírók persze nem azért vagyunk vallásosak, mert így gondolkodunk. Számunklra a Teremtő támasz, vigasz, erőt adó szentség. De lehetne Pascal-módra is hinni. Mert valamiben hinni kell, a semmi pedig nem valami.

Az ateista hittel hiszi, hogy önmaga irányítja az életét, nem áll felette semmiféle „felsőbbrendű lény”. Figyelmébe/figyelmükbe ajánlanám Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című remekművét (aki még nem olvasta, azonnal pótolja ezt a megbocsájthatatlan hiányosságot), annak is az első fejezetét. Amikor a TÖMEGIR elnöke, Berlioz és Hontalan a költő azt bizonygatja Wolandnak (aki mellékesen maga a sátán), hogy Isten nincs és az ember maga irányítja a sorsát. Mit mond erre az ördög?

„Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet… de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet!”

Az ateista hiszi, hogy mégis. Dühödten hiszi, annyira, mint az inkvizitorok hitték, hogy kínhalált érdemelnek a hit ellenségei. Annyira hiszik, hogy minden hívő embert lenéznek, ledorongolnak, valamilyen pökhendi fensőbbséggel tudatlan idiótákként kezelik őket.

Természetesen nem minden ateista ilyen, de kevés másfélével találkoztam.

Az ateista jól felfogott saját érdekében nem tágíthat a saját hittételétől, mert másként nem élhet korlátlan szabadságában – vagy éppen szabadosságában. Ha vannak isteni törvények, nem gyűlölhet, paráználkodhat, dorbézolhat büntetlenül, nem gyűlölhet határtalanul, nem veheti el a másét (legyen az egy pénztárca vagy akár a köz pénze, valaki felesége vagy férje), vagyis korlátok közé szorulna minden, amit élvezetesnek talál.

Az ateista meggyőződéssel vallja, hogy nincs Isten, mert soha nem látta. Ellenben hisz a Holdra szállásban, holott nem volt ott, hisz az atommagban, pedig azt sem látta soha. Hisz az oxigénben, pedig az sem látható. Vagyis abban hisz, ami neki tetszik, mert hiszi, hogy ki-ki önmaga istensége.

Rendben, higgye, amit akar. Majd megbánja, amikor már késő, amikor a halálos ágyán papért könyörög (ahogy azt az őskomcsi Kádár is tette). De ez az ő baja. Akadnak azonban közöttük agresszív gazemberek is, aminek jelét kereszténygyalázással, keresztényüldözéssel is megmutatják. Legutóbb a Magyar Ateista Társaság vette magának a bátorságot és feljelentette az egyik gyermekkórházat, amiért imaláncot indított a kis betegekért.

Leszámítva azt a pofátlanságot, hogy jogot formálnak mások meggyőződésének az eltiprására, lépésük Alaptörvény-ellenes is. Megsértik a szólás-, vallás- és lelkiismereti szabadság elvét, ami egy jogállamban megengedhetetlen!

Ateista Társaság, takarodjatok mások magánéletéből!       

(Címképen: Jelenet a Vígszínház A Mester és Margarita előadásából. Fotó: jegy.hu)