A haladárok és az ellendrukkerek képtelenek megemészteni Tucker Carlson látogatását. Ennek egyik oka az, hogy Carlson nem kért pénzt, és saját költségén utazott ide, noha nyilván ezt az összeget is szánhatta volna feltétel nélküli alapjövedelemre.
A másik ok viszont az, hogy a látogatás – legalábbis média és nyilvánosság-szempontból – sikeres volt. Ezért görcsösen keresik a fogást a történeten, igyekeznek hangsúlyozni a különbségeket Carlson és Orbán, az amerikai és a magyar politika között. Így meg is érkeztek kedvenc tevékenységükhöz, és elkezdtek ideologizálni.
Könnyen lehet, hogy Carlson látogatása nélkül is slágertéma lenne a „ki az igazi konzervatív“ című tét nélküli és végtelenül unalmas köldökszösz-pödrés – ez a sztenderd program uborkaszezonban –, ám így legalább az apropó is megvan.
Az ellenzéki médiamunkások nevetségesen izzadságszagú erőlködésbe kezdtek. Carlson látogatása óta zajlik annak a fárasztó felsorolása, hogy Carlson mit gondol Kínáról, az oltásokról, a maszkviselésről és az illiberalizmusról, és ezzel szemben mit képvisel a Zorbán. És bár Carlson maga mondta el, hogy nem tartja magát konzervatívnak, sőt a felvilágosodás híve (na, ilyet egy konzervatív tényleg soha nem mondana magáról, hiszen a konzervatív habitus épp a felvilágosodással szemben volt kénytelen megfogalmazni önmagát), mégis az övétől eltérő véleményen kérik számon a „konzervativizmust“.
Csak remélni tudjuk, hogy az ilyen nyaktörő mutatványok közepette a kedves delikvensek nem rottyantanak be.
A probléma csak az, hogy a dogmák egységesítésére törekvés, az irányzatok és szekták elhatárolása és megnevezése minden, csak nem konzervatív tevékenység. Ezek az ideológusok, hétköznapi néven együgyűek kedvelt tevékenységei. A világ legtermészetesebb dolga ugyanis az, hogy máshogy fest és mást gondol az amerikai jobboldal, mint a magyar. Ehhez még konzervatívnak sem kell lenni, elég a józan eszünket használni.
Meg elég ránézni a térképre: az egyik kiszemelt egy bő 300 milliós nagyhatalom a tengerentúlon, a másik egy tízmilliós ország a germánok és az oroszok között. A két országnak szükségszerűen mások lesznek a szempontjai, így mások lesznek a viszonyaik is úgy kül-, mint belpolitikai értelemben. Tudjuk persze, hogy vannak olyan ideológiai fanatikusok, akik ugyanazt kérnék számon: idehaza néhány ellenzéki szokta olykor követelni, hogy üzenjünk hadat Kínának meg Oroszországnak. Ők halmazelméletileg a „segghülyék“ kategóriájába tartoznak, hiszen erre még az Egyesült Államok sem vetemedik.
Ennél is viccesebb, amikor az amerikai jobboldal „tudomány-ellenességét”, és a baloldal rend- és tudománypártiságát árulják nekünk néhányan, miközben a tudománypárti baloldal szerint ötszázezer emberi nem létezik, és hogy ki melyikbe tartozik, egyéni döntés kérdése.
Ha valaki pedig mindenáron konzervatív szeretne lenni, akkor csak erősödik a fenti különbségtétel. Ebben az esetben ugyanis épp a különböző országok történelme, hagyományai fognak nagy hangsúlyt kapni, ami csak erősíti a különbségek elfogadását és ellenáll az egységesítésre törekvésnek, hiszen utóbbi változatlan tartozéka a haladár politikának.
Az ellenzéki görcsölés párja azért nem jelenik meg a konzervatívoknál vagy a jobboldalon, mert a szemükben az országok, nemzetek és politikák különbsége a világ legtermészetesebb dolgának számít. Egy beszélgetésnek ebben az esetben nem az a célja, hogy a végén a dogmákat illetően egyetértésre jussanak a felek, és minden egyet-nem-értést kiirtsanak.
Ez olyannyira így van, hogy Magyarország „reakciós“ kormánya számos egyetértési pontot talál a magát a felvilágosodás és a hagyományos liberalizmus képviselőjének tekintő Carlsonnal anélkül, hogy ideológiai dzsihád indulna a különbségek miatt a felek részéről.
Ha a haladárok végeztek a dogmák fixálásával és a szekták elhatárolásával, egyszer majd kipróbálhatnák ezt is.
Kiemelt képen: Megadja Gábor. Fotó: Földházi Árpád
