Ezért nem gyógyulnak 2006 sebei

Szomorú tény, hogy a közösségi médiában és az ellenzékhez köthető hírportálokon időről időre – a választásokhoz közeledvén egyre gyakrabban – bukkannak föl olyan, 2006 véres őszével kapcsolatos elbeszélések, amelyek döbbenetes múltátírásra vállalkozva igyekeznek meggyőzni az olvasókat arról, hogy minden másképpen volt.

Ezen írások közös vonása az inkoherens hazugságokon túl a relativizálás, bagatellizálás, továbbá az áldozathibáztatás. Sokkal több rendőr sérült meg, mint tüntető – mondják, mintha csak Dobrev Klárát hallanánk –, a rendőrök jogszerűen és arányosan jártak el, nem lőttek a tömegbe, szerintük ugyanis a gumilövedék szemmagasságban történő kilövése teljesen rendben van, illetve ha meg is sérült valaki, az csakis az ő hibája, mert minek ment oda.

Ezért az alábbiakban a Civil Jogászbizottság – amely kifejezetten az erőszakos cselekmények kivizsgálására jött létre – jelentéseiből merítve idézzük fel, mik is a tények a 2006-os őszi eseményekkel kapcsolatosan. Mindenekelőtt azonban azt kell kijelentenünk, hogy október 23. tragédiája nem értelmezhető az előzmények feltárása nélkül.

Köztudott, hogy szeptember 17-én, máig ismeretlen körülmények között szivárgott ki az őszödi beszéd néven elhíresült miniszterelnöki előadás, amelyet még 2006 márciusában, közel kétszáz országgyűlési képviselő előtt mondott el Gyurcsány Ferenc, a Magyar Szocialista Párt frakcióülésén. A miniszterelnök elismerte, hogy a magyar gazdaság helyzetével kapcsolatban hazudtak a választások előtt, becsapva így az ország népét, s az ígért jóléti jellegű program helyett egy olyan neoliberális program következik, amely kirívó súlyú terheket ró majd a lakosságra. Érdemes megjegyezni, hogy

„a beszéd hangneme olyan mértékben volt trágár, amelyhez hasonlóra sem magyar, sem külföldi állami vezető esetében ezt megelőzően nem ismerünk példát”.

A beszéd nyilvánosságra kerülését követő órákban több ezer ember érkezett a Parlament elé – de vidéken is voltak csoportosulások –, s október 23-ig a Kossuth tér lett a békés gyülekezés helyszíne.

A tömeges tiltakozások spontán kialakulása iskolapéldája volt annak a szociológiai és lélektani jelenségnek, amely demokratikus berendezkedésű államokban szükségszerűvé teszik a gyülekezési jog létét, védelmét és biztosítását. A demokrácia szerves velejárója, hogy a közügyekkel kapcsolatos véleményét a polgár szabadon kifejezheti, s itt érdemes arra is rámutatni, hogy e jogok tényleges gyakorlása természeténél fogva mindig zavarni fogja azokat, akik más véleményen vannak, illetve akiknek a kényelmét, nyugalmát bizonyos mértékig korlátozza. Ezt azonban mindenki kénytelen elviselni – ahogy a nemzeti oldal az elmúlt évek során megannyi baloldali tüntetést el is viselt –, már csak azért is, mert aki ma kívülállónak érzi magát, holnap lehet, hogy épp számára lesz fontos a hangos véleménynyilvánítás.

A demonstrálók, tiltakozók, azaz az emberi jogaikat gyakorlók „démonizálása” világos stratégiájává és céljává vált a hatalomnak, s e cél szeptember 18-án éjjel, az MTA ostroma kapcsán lett nyilvánvaló. Ezen a napon a Kossuth téri tiltakozók száma elérte a tízezer főt, s a tömeg egy része – bizonyára felhívásra – a Szabadság térre vonult, hogy beolvastassák petíciójukat. A tömeg túlnyomó többsége ezen a helyszínen is békés volt, a kivezényelt rendőröket néhány tucat, nagyjából 50-100 ember rohamozta meg, s a hátul állóknak fogalmuk sem volt arról, mi történik az első sorokban. Az Ignácz-bizottság jelentése, azaz a rendőrségi vezetői vizsgálat azt állapította meg, hogy kb. 100 rendőr sérült meg, s mindez elkerülhető lett volna, ha az irányadó normáknak és a rendőrszakma szabályainak megfelelően járnak el az akcióért felelős parancsnokok. Érthetetlen, miért nem került sor további rendőrök kivezénylésére a közelből.

„A miniszterelnök elmondta, hogy hétfőről keddre virradó éjszaka közvetlenül tartotta a kapcsolatot az országos rendőrkapitány helyettesével” (ő irányította a rendőri teendőket)

– írta az index.hu 19-én este. Kérdés, volt-e joga és lehetősége a rendészeti miniszternek és/vagy a miniszterelnöknek befolyásolni a rendőrség magatartását? A válasz az Rtv. vonatkozó jogszabályaiból egyértelműen igen. Akkor tehát miért nem utasították az illetékes parancsnokot az erősítés elrendelésére? S e kérdést a későbbi tények és események kapcsán ismét fel kell tennünk, csak ellenkező előjellel: miért nem állította le a miniszterelnök, a rendészeti miniszter, illetve a kormány azt a tömeges rendőri brutalitást és önkényes őrizetbevétel-sorozatot, amellyel tisztában voltak?

Szeptember 19-én és az azt következő két éjszakán ugyanis megérkezett a rendőrség „válasza”, s megkezdődött a Szabadság téren megsérült és megalázott rendőrök iránti együttérzés kiaknázása, valamint a néhány tucat randalírozó garázda és a tízezres tömeg összemosása által az emberi jogaikat gyakorló Gyurcsány-ellenes tüntetők, illetve velük együtt az egész ellenzék tudatos, jól felépített démonizációja; a sajtóban megszólaló közszereplők ekkora már tejességgel szinonimaként használták az „utcai politizálót”, a „tüntetőt” és az „erőszakos garázdát”. Így történt meg a magyar társadalom kettéosztása „csendes többségre” (akik nem akarnak vagy nem mernek a gyülekezési jogukkal élve kritikát gyakorolni Gyurcsánnyal szemben) és a „randalírozó kisebbségre” (akik emberi jogaikat gyakorolva véleményt mondanak és tüntetnek). S mi más is lehetne egy „felelős” kormány feladata, mint megvédeni a csendes többséget a garázda kisebbségtől? Mégpedig kemény eszközökkel.

Ennek megfelelően szeptember 19-én, 20-án és 21-én éjszaka (majd október 23-án egész nap) megkezdődött a random vadászat, a tömeges megfélemlítés, és a Kossuth térről hazafelé tartó vagy egyszerűen csak arra sétáló emberek bántalmazása. A békés tömegnek értelemszerűen valahogy haza kellett jutnia, s 19-én éjszaka – mintegy október 23-a főpróbájaként – csapaterős tömegoszlatásra került sor. Már ekkor, a tömeges rendőri brutalitások és önkényes letartóztatások első éjszakáján megfigyelhető volt az a jelenség, amelyet a büntetőjogban „szándékváltásnak” neveznek, s lényege, hogy az eredetileg békés szándékú emberek megtapasztalva a körülöttük folyó rendőri agressziót, látva és átélve a kiszolgáltatottságot és a tehetetlenséget, szembefordultak a rendőrökkel és harcolni kezdtek. Csakhogy a felelősség megállapításakor korántsem közömbös, ki kezdeményezte az erőszakot! Mindenesetre Gyurcsány és Demszky ezt követő nyilatkozatukban hangsúlyozták, hogy

„az elmúlt éjszaka és hajnalban a rendőrség példamutató határozottsággal és egyértelműséggel állította helyre a rendet”.

Innentől tehát megvolt a minta a rendőrség számára, miként kell fellépni a járókelőkkel szemben, hogy aztán méltán érdemeljék ki a példamutató jelzőt. Az újsághíreket összefoglalva az alábbiakat rögzíthetjük: a rendőrök a tüntetők fejét verték, fejmagasságban lőtték a könnygázt, közel százan szenvedtek el sérüléseket (köztük 4 rendőr), gumibottal verték az embereket, s gyakorlatilag mindenkit ott ütöttek, ahol értek. A 20-i és 21-i éjszaka hasonlóképp zajlott, a könnygázgránáttól egy fiatal fejsérülést szenvedett, egy másikat a fülénél találtak el, aki szintén súlyosan megsérült, egy tiltakozót közvetlen közelről lőttek hasba, további 6-8 fiatalt úgy vertek össze, hogy nem tudtak lábra állni, egy embernek három fogát verték ki, négy másikat gumibottal vertek össze, végül pedig nyakon lőttek egy fiatalembert gumilövedékkel.

Jegyezzük meg, hogy a Magyar Helsinki Bizottság, illetve az Amnesty International is kifogásolta az aránytalan rendőri fellépést. Ekkorra már több mint 200 embert vettek őrizetbe – akik közül minimum tízből nyolcnál ez a helyzet törvénysértőnek és indokolatlannak bizonyult, később másodfokon pedig a letartóztatások 90 százlékát jogellenesnek mondták ki –, s miközben több tucatnyian voltak kórházban a rendőrök okozta sérüléseik miatt, tovább folyt a propaganda (külföld felé is), a tények elferdítése, s az emberi jogi sértések szinte teljes negligálása a „fejlett világ” részéről. Gyurcsány persze nem csupán elmulasztotta elrendelni annak a haladéktalan kivizsgálását, hogyan kerülhetett sor olyan mennyiségű és minőségű sérülésokozásra, amelyről a hírügynökségek beszámoltak, de megfogalmazta elvárását a jövőre nézve, s ennek a rendőrfőkapitány hűségesen eleget is tett: hasonlóképpen járt el október 23-án is.

 

A véres hétfő részletes eseményeinek tárgyalása kimerítené ezen írás kereteit, helyette álljon itt néhány szemtanú vallomása, illetve egy táblázat az ellátott sérültektől.

„D.S. a Fidesz nagygyűlésen tartózkodott. Az Astoria villamosmegállónál verték meg a rendőrök, pedig csak békés civilként tartózkodott ott. Bordája eltörött, látlelete van. Felháborítónak tartja az esetet, feljelentését megtette.”

„Alacsony, kedves 40-es hölgy, T.K. a családjával hazafelé indult a nagygyűlés után a Deák tér felé. A férje a tömegben lemaradt tőlük, a hölgy és lánya kézen fogva próbáltak áttörni a tömegen. Egyszer csak lovasrendőrök rohama támadt rájuk, és felszólítás nélkül ütni kezdték az arra vonuló tömeget. Az anya hatalmas ütést kapott a jobb vállára. Bedagadt, véraláfutásos lett. Látleletet vetetett róla, és vállalja a tanúskodást.”

„S.F. Tatabányáról jött fel a feleségével a Fidesz megemlékezésére. A nagygyűlés után a Károly körúton őket is megtámadták a rendőrök. A felesége mellett robbant a könnygázgránát. A hölgy sokáig betegállományban volt, alig látott, s fájt a szeme. Mindketten a túlkapásokat tapasztalva tanúskodnának.”

„Idős, kedves, gyenge testalkatú úr, SZ.A. bekötött fejjel panaszolta, hogy az Astoriánál, közvetlenül a nagygyűlés után a rendőrök terelő akciója elől menekülve kapott egy gumilövedéket a feje tetejére. A Rókus Kórházban segítettek, onnan egy mentő vitte át a Péterfybe, ahol ellátták. Rosszul volt, de saját lábán tért haza, másnap reggel 9:30-ra már meg is kapta az idézését. Biztos benne, hogy a kórház adta ki az adatait, a levelet egyszerűen boríték nélkül találta bedobva a postaládájába. Feljelentést tett az ügyészségen.”

A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy a szocialista kormány Gyurcsány Ferenc vezetésével, s a rendőrség irányítóinak hathatós közreműködésével szándékosan és tudatosan, magyar emberek százait verette össze, függetlenül attól, hogy azok az MTV székházát védő, vezetőik által magukra hagyott rendőrök, békés tüntetők, a Fidesz nagygyűléséről hazafelé tartók, vagy véletlenül arra járók, kíváncsiskodók voltak-e. A tényleges garázdaságot elkövető kemény mag sem az első napon, sem azt követően nem lett kiemelve a tömegből. Ez vajon véletlen?

Az MSZP mint kommunista utódpárt így vált Gyurcsány Ferenc vezetésével szellemi örökösből gyakorlati örökössé – a testi-lelki erőszak alkalmazása a demokráciát zátonyra futtatta, s a jogállam a valóságban megszűnt létezni. Az őszödi beszéd elhangzása, napvilágra kerülése, majd az azt követő események egészen az ’56-os szabadságharc és forradalom 50. évfordulójának vérbe fagyasztásáig adják annak az ellenzéki összefogásnak az „erkölcsi” alapzatát, amely a Dobrev-Gyurcsány családdal a középpontban újra magához kívánja ragadni a hatalmat. Bocsánatkérés a felelősök részéről sosem történt, a katarzis elmaradt: ezért nem gyógyulnak 2006 sebei. És most ugyanezek, az erőszakra mint természetes rendszeralkotó tényezőre tekintők követelik ismét a hatalmat, azt üzenve: lám, mi ezt is megtehetjük! Üveggyöngyöt szórva felhergelt híveik elé, szemünk láttára írják az új múltat, s hozzá ígérik az új jövőt. Csakhogy ez a jövő már volt egyszer.

Kiemelt kép: Szalmás Péter