A világgal haladni, Krisztusban maradni!
A katolikusok liturgiát szolgáló zenéje alapból Isten szavát énekeli meg. Ebben az esetben tehát nem kérdés, hogy milyen témát, milyen szavakkal fogalmazzon meg egy adott zenei mű. Az evangéliumi üzenet megformálásának mikéntje a liturgián kívüli, dicsőítő vagy evangelizációs alkalmak zenei kísérete során merülhet fel. A keresztény üzenet missziós célzata szüntelenül felveti a kérdést az alkotókban és az előadókban: hogyan tudom „lefordítani” az örök üzenetet az Istent nem ismerő emberek nyelvezetére. A kívánt eredmény érdekében alkalmazott többféle megoldással is találkozhatunk. Nem mindegy azonban, hogy végül meddig tekerjük le a „Jézus-potmétert”. Minél inkább a nulla felé közelítünk, annál inkább mi azonosulunk a világgal, és nem a világ ismeri meg Isten jelenlétének valóságát.
A könnyűzenei alkotók számára nem egyszer valódi fejtörést okoz, hogy hogyan juttassák el a dalaik révén Isten üzenetét, örömhírét azok felé, akik még nem találkoztak azzal életükben. A dilemmázás hátterében leginkább az áll, hogy mennyire lehetséges még világiasítani a soha el nem múlót, hogy az közérthetővé váljon. Sok esetben a popularitás oltárán újra feláldozzuk Krisztust. Jóllehet híveket toborzunk magunk köré, de ügyeskedő tevékenységünkkel beálltunk Isten elé, akit így nem ismerhetnek meg azok, akikhez már-már profán üzenetként jut el az általunk agyoncsomagolt és implicitté némított evangélium.
Nehezen nevezhető keresztény zenének az a muzsika, amelyik ilyen módon végül is eldugja Isten valóságát. A „háztetőkről is, akár alkalmas, akár alkalmatlan pillanatban hirdetendő” evangélium kijavíthatatlan csorbát szenved ilyen megszólalások esetében. Kiváltképp, ha a jézusi üzenet írmagja sem fedezhető már fel egy-egy zenei produkcióban. Ezzel a művészi magatartással jóllehet képesek leszünk pozicionálni önmagunkat a művészvilágban, de kereszténységünket véka alá rejtjük vele.
Hiába igyekszünk majd a végül világi elismertségünkből „megtérni”, és Isten szavának szócsöveivé válni. A korábbi profán, akár bűnös üzenetű dalaink hiteltelenítenek majd bennünket. Végeredményben pedig azt a látszatot keltik, hogy lehetünk másképpen is keresztények, azt gondolván, hogy egy kis paráznaság, esendőség és bűnös szenvedély csak belefér, hiszen Krisztus kegyelme úgyis megtart bennünket.
Nem helyes tehát a nulláig tekerni – egy ismerősöm sokat hangoztatott szavaival élve – a „Jézus-potmétert”, de még a nullához közeli pozíció sem tűnik célravezetőnek. Sokkal inkább a maximumra érdemes csavarnunk azt, hogy hitvallásunk révén sokan találkozhassanak Isten szeretetével. Nem szükséges tehát a kanalas orvosság az evangélium továbbadására. Ismerjük el: sok esetben ez az utóbbi hozzáállás rizikós, és az életünket kéri majd. Jézust megjelenítve a világban ugyanazt fogjuk jutalmul kapni, amit Jézus. Vele fogjuk élni az életünket, amelyért még a művészi életben is érdemes elszenvedni a hátrányos megítélést és a kevésbé népszerűséget.
Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé. Vagyis nem azt mondta, hogy kedves bárányaim látszódjatok egy kicsit farkasnak, hogy életben maradjatok. Horváth Gergely, a keresztény zenei Szikra díj zsűrijének elnökének Pengetőnek adott korábbi kijelentése ebben a kérdésben is irányadó lehet a világban az evangélium üzenetével megjelenő alkotók számára:
„A világgal haladni, Krisztusban maradni!”
