Herczegh Anita: Isten vándora nyomában

Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a nagyobb dráma: a hetedik gyerekkel özvegyen maradó édesapáé vagy a nagykorúságot éppen csak betöltő fiatalemberé, akinek sem apja, sem anyja, sem nagyszülője, sem testvére? Herczegh Anita Áder János  köztársasági elnök felesége reméli, hogy egyre több támogatót sikerül megnyerniük a Regőczi Alapítvány ügyének.

„A mi családunknak is természetesen vannak – vagy legalábbis voltak – megszokott rítusaink, mert a Covid alapvetően fölforgatta a mi életünket is. – mondta a Magyar Nemzet interjújában Heczegh Anita. A szűk családban András, Borbála, Barbara, Melinda ünnepli a névnapját advent elején, ilyenkor a legkisebb lányom adventi koszorúkat készít névnapi ajándékként a testvéreinek és a nagymamának. És besegít nekem: egy héten át együtt vagyunk, karácsonyi zenét hallgatunk, és tucatszám gyártjuk a koszorúkat a Ficsak, a Fiatal Családosok Klubja kezdeményezéséhez. A bevételből a Lea Otthont támogatják, amely életveszélyes helyzetben lévő kisgyermekes édesanyákat, talajt veszített fiatal szülőket fogad be, és krízishelyzetben levő családok számára ad menedéket. A járvány miatt sajnos idén is számos rendezvény elmaradt, leginkább a koronavírushoz kapcsolódó programok kerültek előtérbe. Kórházak, nővérek, orvosok munkáját támogató, figyelemfelhívó eseményekre kapok meghívásokat, és persze a Regőczi Alapítvány célkitűzéseit segítő akciókra.”

Az alapítványt férjével, Áder János köztársasági elnökkel hozták létre tavasszal, a harmadik hullám idején, amikor egyre több harmincas, negyvenes éveiben járó szülő is áldozatul esett a járványnak. A hazai hírek akkoriban közel hatszáz árváról szóltak, akik elvesztették egyik vagy mindkét szülőjüket. Mostanra sajnos emelkedett a számuk!

„Nagyságrendileg ezer körül van a számuk Magyarországon, ami visszaigazolja, hogy indokolt volt a kezdeményezésünk, bár az alapításkor nem tudhattuk pontosan, mire vállalkozunk. Azóta sok gyászoló családdal találkoztam. Egészen más úgy szembesülni a nehézségekkel, hogy vendégségbe megyek hozzájuk, és az otthonukban beszélgetek az árvákkal, mint ha kívülállóként nézegetem az adatlapot, hogy hány eltartott szerepel rajta, mennyi a bevétel és a kiadás. Ahány család, annyiféle nehézség. Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a nagyobb dráma: talán a hetedik gyerekkel özvegyen maradó édesapáé, akinek a csecsemőjét meg tudták menteni, de a feleségét már nem? Vagy a nagykorúságot éppen csak betöltő fiatalemberé, akinek sem apja, sem anyja, sem nagyszülője, sem testvére? És ott vannak a kétszeresen árvák, akik a szüleik és a nagyszüleik halála után most a nagynénikhez kerültek… Összehasonlíthatatlan drámák ezek. Más az özvegyen maradó édesanya élethelyzete, ha tanyán él óvodás korú gyermekeivel, és más, ha gimnazista kamaszokkal, lakótelepen. Más, ha egy szál magában van a világon, vagy ha összezár körülötte a nagy család.

Az államfő felesége országjáró körutat szervezett, hogy találkozzon a karitatív szervezetek azon képviselőjével, aki a helyszínen segíti a nehéz helyzetbe került családokat.

„Megható történeteket hallottam névtelen segítőkről, postaládába dobott vastag borítékról, gyerekeknek vitt tál süteményről, apró gesztusokról, amelyekben megjelent az együttérzés és a gondoskodás.” – folytatja. „Hallottam egykori osztálytársakról, iskolai közösségekről és utcabeliekről, akik azonnali anyagi és lelki segítséget adtak a bajban. Minden gyászoló család átélt hasonlót, ami bizonyítja, hogy igenis számíthatunk egymásra ebben az országban. A támogatás elsődlegesen gyorssegély: azonnali anyagi segítség, amikor intézni kell az adminisztratív ügyeket, számlákat, temetést. De másodlagos áldása is van a közösségi összefogásnak: az a gyászoló, aki már-már összeroppanna, megélheti, hogy van kihez fordulni, van kire támaszkodni a tragédiában. Ez a tapasztalat mozgósítja lelki tartalékait, és megerősíti abban, hogy tovább tudja élni az életét. Külső támogatás nélkül egyáltalán nem biztos, hogy aktiválódnának a belső erőforrások. Nagyon sok felemelő levél érkezik az alapítványhoz, amelyek arról szólnak, hogy az emberek jók.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként is része van ebben?

„Igen és más közösségekben, csoportok tagjaként is: bíró kolléganőimmel például minden évben beteljesítjük az otthonokban élő gyermekek karácsonyi kívánságát. Amikor a gyerek­otthonok lakói levelet írnak az angyalkának, akkor ötből négy meleg cipőt kér. Cipőt vagy csizmát – írják –, de ha azt nem lehet, akkor kisautót, de ha azt sem lehet, akkor… – olvasni is megható, ahogy tépelődnek. Különös karakterük van ezeknek a leveleknek. Egyik évben – gondolom, a nevelők tanácsára – minden gyerek fogadalmat tett: „Ígérem, hogy jó leszek.” De egyikük képtelen volt ezt megígérni, az ő vállalása így hangzott: „Ígérem, hogy mindig bekötöm a cipőmet.” Tudta, hogy nem illik olyat ígérni, amit aztán úgysem fog tudni megtartani.”

Mennyire lehetséges segítőként elköteleződni hosszú távon? Regőczi Istvánt az egyik paptársa Isten vándorának nevezte, talán ebben a megszólításban is benne van a készenlét, a folyamatos jelenlét szándéka.

„Regőczi atya egész életében megtalálta az árvákat, és az árvák is megtalálták őt. A második világháború bombázásai alatt, majd az ötvenes évek kiszolgáltatottságában, és később is, minden tiltás ellenére. Az Isten vándora című könyvéből egyértelműen látszik, hogy nem aggodalmaskodott, csak a feladatot látta maga előtt: itt ez az árva, akiről gondoskodnom kell. Volt olyan időszak, amikor több mint háromszáz gyerekre viselt gondot, bár fogalma sem volt délben, hogy miből fog nekik este vacsorát adni. Fogalma sem volt, miből fog hajlékot építeni a fejük fölé, de bízott a Jóistenben, aki mindig megsegítette. Segítettek a hívei, sokszor név nélkül, titokban. Nagyjából mi is így indultunk neki ennek a feladatnak, amikor elhatároztuk, hogy létrehozzuk az alapítványt.

Befizettük az ötmillió forint indulótőkét, de pontosan tudtuk, hogy semmi az a feladat nagyságához képest. Ha csak havi ötvenezer forintot számolok családonként, az évi hatszázmillió.

Bizakodunk, hogy menni fog, hiszen hosszú távú és személyre szabott gondoskodást szeretnénk nyújtani az árváknak. Nagy öröm, hogy mellénk állt Bagdy Emőke és Ürge-Vorsatz Diána, akik a kuratórium tagjaiként is szívvel-lélekkel részt vesznek a gyermekek ügyének előmozdításában. Sokan mások is átérzik az özvegyek és árvák fájdalmát, rákeresnek a Regőczi Alapítvány honlapjára, vagy az elnöki hivatalhoz fordulnak, hogy segítsenek.”

Forrás, teljes cikk és kép: magyarnemzet.hu