Odakint szakadt az eső, a kapucinus barát pedig ült a szobában, az ablak előtt. Nézelődés közben a bíróra lett figyelmes, amint igencsak szaporázta lépteit a zuhogó esőben.
– Hová, hová, ilyen nagy sebesen? – kérdezte tőle az ablakon kihajolva.
– Sietek, amennyire lehet, hogy el ne ázzam Isten áldásától – válaszolta a bíró, aki máskülönben méltóképpen tisztelte Isten valamennyi áldását.
– Sajnállak, nagyon sajnállak, hogy ilyen istentelen a te beszéded – szidalmazta a barát. – Nem szégyelled magad, még futni is próbálsz Isten áldása elől?
– Dehogyisnem – vágta rá a bíró, és azonmód lelassította lépteit. Persze bőrig ázott, mire hazaért, a kapucinus barát pedig jót derült a történteken.
A következő napon ismét eleredt az eső. Most a bíró ült a szobában az ablak előtt. Nézte, csodálgatta a nyári zápor képében lezúduló égi áldást. Szeme hirtelen megakadt a kapucinus baráton, amint loholt hazafelé, átugrott tócsákat, még a köpenyét is feltűrte.
– Nocsak, nocsak! – berzenkedett a bíró az ablakon kihajolva. – Csak nem elfelejtetted a tegnapi korholásodat? Te nem tudod, milyen szégyenletes cselekedet Isten áldása elől futva menekülni?
A barát már készen is állt a válasszal:
– Tudod fiam, én azért futok, hogy a lábammal le ne tapossam Isten áldását, nem pedig azért, hogy el ne ázzam.
(Tanulságos történetek a szép magyar múltból)
