Mi köze a jóslásnak a genderhez, miért nem szerencsés a pálya széléről bekiabálni, és vajon több fiatal hagyja-e el a tudományos pályát, mint korábban? Maróth Miklóssal, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat elnökével beszélgettünk a magyar – és egy kicsit a nemzetközi – tudomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Professzor úr, osztható-e korszakokra politikától mentesen a magyar tudomány?
Az első oktatási reform a Bach-korszak terméke, addig Magyarországon középkorinak nevezhető oktatási rend élt, mégpedig az arisztotelészi filozófia keretén belül; aki tudományt tanult, az majdnem mindent tanult, így ezt az időszakot nevezhetjük akár az utolsó polihisztorok korának is. Az 1855-ös reform keretében a hatosztályos gimnáziumot kiegészítették nyolcra, és megalkották a szakoktatást a bölcsész- és a természettudományos karokon, német professzorokkal, német mintára. Majd a század vége felé jöttek a lánglelkű magyar professzorok, akik fantasztikusan értettek mindenhez, elbűvölték a hallgatóságot – különösképp annak nőnemű részét –, ám nemzetközileg nem vették őket komolyan.
Ezt a típust az irodalom is feldolgozta.
Igen, a Szörnyeteg című Németh László drámában is van egy ilyen professzor. De ezen változtatott Klebelsberg Kunó, aki elküldte a magyar tanárjelölteket külföldi doktori kurzusokra, így ők már a nyugati színvonalat képviselték több tanári generációra kihatóan. Amikor egyetemista voltam, engem is ők tanítottak, de megjelent mellettük addigra az új szocialista docensi réteg is; utóbbi fő problémája a „belépjek, vagy ne lépjek be?” dilemmája volt. A rendszerváltásig tehát ezek a nagyobb korszakok. Klebelsberget azért kell kiemelni, mert ő tette a legtöbbet azért, hogy nemzetközi szintre emelkedhessen a magyar tudomány, de sajnos a háború után elkaszálták a terveit.
Aztán jött a szocializmus.
Ekkor zárkózott önmagába a béketábor, ahol a politikai állásfoglalás, azaz a tudományos témák marxista földolgozása kritériuma lett a kandidátusi címnek.
Komoly minőségromlás ment végbe?
Vagy romlás, vagy cinizmus. Ha egy munkát azzal dobtak vissza, hogy hiányzik belőle a marxizmus, előfordult, hogy a szerző véletlenszerűen betoldott egy-egy elkötelezett bekezdést a disszertáció elejére meg a végére, és máris sínre került.
Megörököltük mindezt?
Többé-kevésbé azóta is cipeljük magunkkal ennek a kornak a terheit. Az akadémikusok kiválasztásánál a marxista meggyőződés fontos volt, a párt közvetlenül felügyelte a humán osztályok kiválasztási folyamatait, és ez gyakorta nem vált a tudomány javára.
Nemzetközi viszonylatban hogy állnak a magyar tudományterületek?
Kroó Norbert fizikus kollégámat idézem, aki azt mondta, szabadalmakban, publikációkban kimutathatóan a Rajna vonala Európában a csúcs. A folyó két oldalán találhatók ugyanis a legjobb egyetemek, és innen egyenletesen lejt a pálya keletre és nyugatra is. Akadnak ezen a lejtőn olyan kivételes pontok, mint például a Bécsi Egyetem, vagy Cambridge és Oxford; ezen összehasonlítás szerint a francia egyetemek általában jobbak, mint az angolok. Amennyiben uniós pályázatokkal mérjük az eredményeket, akkor a térségünkben Magyarország mutatkozik a legsikeresebbnek, ha mennyiségileg mérjük, akkor a csehek állnak jobban.
Ma is megállja a helyét az a definíció, hogy a tudomány az emberi tudás szisztematikus, igazolt ismeretekre épülő rendszere?
Már a sztoikusok is azt mondták, hogy a rendszerezett ismereteket nevezzük tudománynak, Arisztotelész óta pedig azt is tudjuk, mit jelent ez pontosan: ő állította fel azt a modellt – kikötések, axiómák és levezetési törvények –, amelyet elfogadtunk. És ez nem változott. Az persze más, történelmi koronként változó kérdés, mi tartozik a tudomány körébe; az ókorban például még Cicero is érvelt a jóslás tudományos volta mellett. Tehát már akkor sem volt világos, hol a határ, ahogyan ma sem az. Például a Harvardra is beengedték a gender studiest, egyszerűen azért, mert volt hozzá finanszírozás. A pénznek pedig nincs szaga. Egyébként a 18. századi német történésziskolával kezdődött az egész, ők mondták azt, hogy nincs abszolút értelemben vett igazság, ahogy jóság és erény sem, mert ez mindig attól függ, milyen országban vagy történelmi korszakban élünk. Ezzel tagadni kezdték az abszolút értékek létét, ma pedig ott tartunk, hogy nem csak a jóságot és igazságot, de akár a biológia létét is lehet tagadni, vagy újraértelmezni.
És ezt el kell fogadni?
Számos állítással találkozhatunk az életünkben, nincs ez másként a tudományos életben sem, de ezek közül nem kell feltétlenül az egyiket vagy a másikat kizárólagosan elfogadni. Véleményem szerint ma már nyilvánvaló diszkrepancia van a valóság és az elmélet között, ezért idővel ez is el fog tűnni, vagy csökken majd a jelentősége; nem ez lesz az első eset a politika által fűtött tudományok és az ahhoz kapcsolódó kutatások történetében.
Egyéves múlt az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, és a kezdeti feszültségek után, nemrég újabb kifogások merültek föl az Ön által bekért beszámolók terjedelme okán. Miért baj, ha egy adatszolgáltatás rövid?
Ha hosszút kértem volna, az lett volna a baj. Korábban egyébként kértünk hosszút, most rövidet, a kettőt együtt kellene értelmezni, az irányítótestület tanácsadói pedig mindkét anyagot megkapják. Emellett a Nemzetközi Akadémiai Szövetség elnökeként azt is látom, hogy hangsúlyos pályázatokat évente, majd ötévente komoly vizsgálatoknak vetnek alá, féloldalas szövegek alapján. Tehát aki ezt az eljárást nevetségesnek minősíti, az magát minősíti, mert nem ismeri a nemzetközi rendszert, ettől függetlenül mégis tévedhetetlen és csalhatatlan mérceként tekint magára.
Mennyiben valósak ezek a feszültségek, vagy mennyiben csak külső aktorok által generáltak?
Három olyan csoportosulásról van szó, amelynek egyes tagjai az Akadémiát már sodorták olyan helyzetbe, hogy az elveszítette intézményhálózatát, mert ezek a szervezetek hergelték ellenállásra, amikor a hatékonyság növelését célzó, első impulzus megérkezett a minisztériumtól. Most pedig úgy tűnik, az az ötletük támadt, hogy az ELKH-t is tönkreteszik, amelynek a büdzséje ugyan több mint kétszerese az előző keretrendszerének, ám ők szeretnék megmondani, mire költsünk. Csak azt nem értem, akkor miért nem szerezték meg ők a pénzt. Ráadásul áttekintettük az intézményhálózatot, láttuk, hol szorít a cipő, ezért kértünk épp annyit, amennyit. Szóval nem tartom szerencsésnek, ha bárki is a pálya széléről kiabál.
Valós probléma viszont a pályaelhagyás és az elvándorlás. Milyen modellt terveznek a fiatal tehetségek megtartására?
Amikor az Akadémia és az ITM közötti háború zajlott, azzal fenyegetőzött mindenki, hogy az emberek elmennek, itt hagyják az országot. Most már megvannak a statisztikai adatok, és abban az évben nem hagyták el többen a pályát, mint korábban. Adott tehát egy állandó, természetes fluktuáció, viszont Nyugaton is keresik az álláshelyeket, egy kutatót ott is fenyegetheti a létbizonytalanság, mert minden teljesítményfüggő. Az életpályamodell ezért nem jelentheti azt, hogy életre szóló garanciát adunk, mint például egy óvónőnek. Sajnos egyetlen tudós esetében sem garantálható, hogy a pályája egy adott szakaszán sikereket ér el.
Más műfaj.
Így van. Mi a tudományos fokozatok elnyerése által tudjuk biztosítani az előrehaladást, de a kutatón áll, hogy azokat elnyerje. A másik terület, amelyre ráhatásunk lehet, a bérezés, és célunk is, hogy ne minimálbérrel kezdjen egy fiatal, hanem legalább a magyar átlagbérrel. Az egyik intézetigazgató fogalmazta meg azt a számomra is mellbevágó állítást, hogy akiktől a legtöbb hozzáadott értéket várja el a társadalom, azoknak is minimálbért ad. És ez nem tartható helyzet. Ráadásul tapasztalati tény, hogy a törekvő, teljesítményorientált fiatalok jó része vidékről érkezik, családi háttér nélkül kénytelenek Budapesten és a többi egyetemi városban megélni. A minimálbér pedig levonások után kevesebb, mint a legjobb ösztöndíj, és ha kifizetik az albérletet, ételre már nem jut… szóval azért az epsomi derbin sem lehet olyan lóval indulni, amelynek a csontja kiböki a bőrét! Tehát e tekintetben tarthatatlan a helyzet és mindazok, akik annak idején ágáltak az intézethálózat átvétele ellen, ezzel könnyedén kibékültek. Egy mellékjelenség ellen viszont tiltakoztak, hogy ki lesz az intézetek főnöke, de ami a lényeg, az intézetek működése, viszonyai, megél-e egy fiatal, horribile dictu, jelentkezik-e, az ellen nem. Pedig ha elmennek a hazai kutatóintézetekből – például termelővállalatokhoz – többszörös fizetésért, akkor nehéz versenyképes kutatást felépíteni.
2020. július 29-én került sor a stratégiai együttműködési megállapodás aláírására a SZIE és az ELKH között. Hidakat építenek az egyetemek és a kutatóintézetek közé?
Igen, az intézetek és az egyetemek régebben is együttműködtek, ezt szeretnénk visszahozni. Az egyetemi munka során a tanár maga köré szervez néhány diákot, de többnyire csak rövid lejáratú kutatási programokat tudnak kitűzni, emellett az anyagi lehetőségeik is szűkösek. Az intézetek viszont általában jobban felszereltek és hosszú lejáratú programjaik vannak, így olyasmit kínálnak az egyetemeknek, amit azok nem birtokolnak, emellett az intézetekben felhalmozódik a kutatási tapasztalat, amely kikívánkozik a kutatókból, ezért teret kell nekik biztosítani, hogy előadhassanak. A minősített, jó előadókkal az egyetem is profitál, és ez számít az időszakonkénti akkreditációnál. Szeretném megjegyezni, hogy a statisztika szerint az idézettség felől nézve, a magyar tudományos teljesítmény 40 százalékát az ötezer fős Eötvös kutatóhálózat adja, amelynek fele kutató, fele egyéb személyzet, szemben a teljes magyar egyetemi spektrummal, amely a másik 40 százalékot biztosítja, természetesen jóval több emberből. Szóval ebben a tekintetben az ELKH hatékonyabb, kisebb merítésből hozza ugyanazt az eredményt. Ráadásul a kutató megengedheti magának azt a luxust, hogy egy témába ássa bele magát, szemben az egyetemi oktatókkal. Tehát más jellegű a tudásuk, a fiataloknak pedig az a jó, ha különböző impulzusokat kapnak. Most készülünk Győrbe, ott van olyan kar, amelynek létezését nagyban támogathatja az ELKH, aztán tudomásom szerint a Pécsi Egyetem következik, meglátjuk, tudunk-e közös kutatási programokat szervezni. Nagyon jó lenne, már csak azért is, mert az intézetek akkor szerezhetnek utánpótlást, ha hozzáférnek a téma iránt érdeklődő legjobb hallgatókhoz.
Mi a jövőkép a fizetések rendezésén túl?
Különös a helyzet a nyugati világban, ahol jobb kondíciókkal sem találnak elegendő helyi kutatót. Egyesek szerint generációs sajátosság is, hogy a megcélzott ifjúság jelentős része visszariad a hosszú, kitartó munkától; ezt a jelenséget már 20-30 éve tapasztaljuk, sokan az első vizsgaidőszaknál feladják, mert ők csak egyetemisták akarnak lenni, de nem célirányos elköteleződésből fakadóan. És így ritkábban születnek tudományos eredmények. Tehát meg kell tudni szólítani a teljesítményorientált és érdeklődő ifjúságot, és megállítani a munkamorálra is kiható folyamatot.
Alázatos a magyar tudóstársadalom, vagy inkább a hübrisz dominál?
A tudományos karrier két összetevője a szellembéli és a jellembéli adottságok. A hübrisz egyfajta gőg, rátartiság, és nem gondolnám, hogy ez jellemző, de a hiúság igen. Szerintem a tudósok kedves emberek, azonban a hiúságukban könnyen meg lehet sérteni őket.
Az interjú és a kiemelt kép 2020 szeptemberében készült.
