„Nekünk ilyen életünk van.” – meséli apja és lánya a bekerített Kárpátaljáról. Bíznak benne, hogy nem ér Kárpátaljára a háború, s nem lesz belőle világháború; és remélik azt is, hogy a családfőt nem viszik el az oroszok ellen harcolni. Egy kárpátaljai magyar családdal, apával és lányával beszélgetett a mandiner.hu munkatársa. Ők, mivel lezárták a férfiak elől a határokat, inkább otthon maradtak, együtt, a jobb napokban bízva.

„Jó hétvégét” – köszön el tőlem beszélgetésünk végén a 13 éves Viki. A mindennapos mondatnak különös, torokszorító érzést kölcsönöz, hogy tudom: Viki édesapjával és édesanyjával együtt korántsem néz jó hétvége elé.

Mert még ha a kárpátaljai Ungvárra, ahol laknak, nem is csap át a háború lángja, rettegve várják, hogy az édesapa, Pál mikor kapja meg a behívóját.

Ez az érzés határozza meg életüket azóta, hogy csütörtök hajnalban az oroszok támadást indítottak Ukrajna egésze ellen.

Ők ugyanis maradtak.

A kora negyvenes éveiben járó – vagyis bőven hadköteles – Pál már korábban eldöntötte, hogy maradnak. Ha az ország elhagyását a 18 és 60 év közötti férfiaknak megtiltó rendeletet megszegve megpróbálná elhagyni az országot, pláne, ha közben megjön a behívó, azzal a börtönt is kockáztatná, magyar útlevél ide vagy oda. „Ismerik a trükközést” – tudjuk meg.

Így, hogy ne szakadjon szét a kis család, inkább mindenki ottmaradt a megyeszékhelyen.

Viszont, mint megtudjuk, amint feloldják a tilalmat, azonnal megindulnak Magyarország felé. „Ha ott fogok dolgozni, akkor már senkitől sem szeretném azt hallgatni, hogy »nem itt adózom, ne szavazzak itt«, nem fognak lemigránsozni meg ukránozni” – tesz keserű megjegyzést a hazai külhoni magyar-ellenes szólamokra, bár hozzáteszi: „most, hogy itt a háború, talán már ránk is emberként fognak tekinteni”.

A megélhetés kérdésétől Pál nem tart: jelenleg biztonsági őrként dolgozik, de a számítógépekhez is jól ért.

„Teljesen átlagos életet éltünk, amíg a politika fel nem forgatta” – mondja Pál. Érthető módon nem villanyozza fel, hogy megint mehet harcolni Ukrajnáért, mint 2015-ben, amikor egyszer már elvitték Donyeckbe három hónapra.

„Ott alig adtak enni, annyira se becsültek. Itthonról kaptam pénzt meg ételt, tessék elképzelni” – sorolja.

A kiskamasz Vikire is jócskán ragadt az édesapa bátorságából. Mint fogalmaz,

„Tudja, igaz magyar nem futamodik meg, maradok a családommal bármi lesz” – mondja meggyőződéssel.

„Az az igazi magyar, aki a bajban is kiáll és segít” – jelenti ki végül a családfő. A kis Viki ennyit tesz hozzá: „Nekünk ilyen életünk van. Látja, milyen emberi sorsok vannak.”

(A mandiner.hu közli, hogy a cikk szereplőinek kilétét ismerik, de úgy döntöttek a biztonságuk érdekében, hogy kifejezett engedélyük ellenére sem írják ki.)

 

Forrás és teljes cikk: mandiner.hu/Veczán Zoltán

Kiemelt kép: Reuters / Bernadett Szabo