Sokszor bénultan figyeljük mi, akik 20. század közepe táján, vagy annak második felében születtünk, a 21. századi ifjúság hozzáállását és állásfoglalását a politikához és annak kérdéseihez. Nem értjük, hogyan gondolkozhatnak így, hogyan távolodhattak el ennyire a mi, még ma is helyesnek tartott – és hangoztatott – véleményünktől.

Valóban eltávolodtak tőlünk, de az is lehet, hogy valójában nem is ismerik a véleményünket a világról és az előzményekről, vagyis azt, ami bennünket erre az útra vezetett. Így saját hozzáállásukat az a hangoskodó és idegen érdekeket szolgáló narratíva-halmaz határozza meg, amely úton útfélen bombázza őket az internet és a szociális média virtuális világán keresztül.

Annak pedig, ha ez így van, hogy nem ismernek bennünket, csakis mi, az előző generáció vagyunk az okai. Hiszen lehet, hogy csupán a sóhajtozásainkat, a 2/3-os győzelmünk „unos-untalan” ismételgetését, a „külön utas” Magyarország álomképét, nyelvünk és történelmünk egyedülállóságának hangoztatását ismerik, minden mélyebb és mögöttes tartalom nélkül. Mindezt természetesen felszínesnek látják, és duzzogva meg is mosolyogják, hiszen hiányzik a tudatukból az a valóságos történelmi háttér, amely bennünket, idősebbeket mozgat.

Ezért ezzel az írásommal megpróbálom őket abból a hamis virtuális világból, amelyben a világháló jóvoltából élnek, kiszakítani, és megmutatni nekik, miért gondolkodom 72 évesen úgy, ahogy, és miért tartok olyan dolgokat is fontosnak, amelyeket ők talán még eddig nem vettek észre. Ezzel be kívánom mutatni azt a valóságos történelmi hátteret, amely bennünket, idősebbeket mozgat.

Mert én is, mint a korosztályom többi tagja, a Jóisten akaratából a 20. és a 21. században élem le az életemet, egy viszonylag magas életszínvonalú földrészen, amelynek színe, nemzeti összetétele olyan, mint egy tarka mezei virágcsokor. Igen, így indult el minden a 20. század közepe táján.
Közvetlen ez előtt, az általunk ismert világtörténelem eddigi legnagyobb katarzisát élte meg ez a kontinens.

Amikor 1945. május 9-én megkondultak harangok, és jelezték a II. világháború végét, mindenki fellélegzett. Ki a bunkerekből, ki a lágerekből, ki pedig a frontról tért haza. Megkezdődött az új élet. Az ifjak tele életerővel kezdték meg egy új Európa felépítését. Aztán ebbe a békésnek induló fejlődésbe váratlanul szólt bele két nagyhatalom; az USA a nyugati oldalon, a szintén győztes Szovjetunió pedig keleten.

Az egyik oldal pénzt kapott és Marshall-tervet, a másik, a keleti régió meg ideológiát. Olyat, amely elfeledteti vele a nemzetét és csak a nemzetek közötti internacionalizmusra koncentrál: az „egyenlőségre” és az egyszínűségre. Így lassan, ezen az oldalon minden vörössé vált.

A másik oldal a teli húsosfazekat kínálta a népnek. Autókkal, jóléttel és utazással. Csak egy volt e „jótékony adakozó” számára fontos, hogy ő is elfelejtesse e néppel a nemzeti identitását. Felejtse el őseit és történelmét. Így a nyugati polgár és az ifjúság észrevétlenül belezuhant az individualizmus posványába. Nem volt többé más célja, csak a maga előbbre jutása, a maga érvényesülése, a maga gazdagodása. Mindezt pedig anélkül, hogy az országára gondolt volna, mert az a számára ekkor már nem jelentett többet, mint egy gazdasági csoportosulást, amely a jólétét biztosította. Hogy ott németül, angolul vagy franciául beszéltek, az már nem érdekelte. A lényeg az egyéni érvényesülése volt. És azóta is az az érzésünk, hogy két Európa létezik ebben az egységesnek hitt Európában. Vagyis még ma is, több mint 75 évvel e nagy történelmi forduló után.

Mert igaz, a Szovjetunió ma már szétesett, de létezik helyette egy kibővült, az egykori ún. szocialista országokat is magába foglaló Európai Unió, amely a régi „jól bevált” módszer szerint, a nemzetköziséget hirdeti, és a nemzetek felszámolására törekszik, az egységes Európa érdekében.

Minél tüzetesebben és mélyrehatóbban szemléljük azonban ma az európai országok viszonyait, egyre inkább az lesz a véleményünk, hogy az egykori kelet-európai országok csoportja, az eltelt évtizedekben, minden hibája ellenére, értékesebb embereket hozott létre, mint az akkori nyugati világ kapitalista rendszere.

Ez ugyan látszólagos ellentmondás, hiszen a technika, a mai kor modern vívmányainak jelentős része Európa nyugati féltekéről származik, de ha jobban belegondolunk, a korszakalkotó felfedezések ugyanolyan arányban megvoltak Európának mind a két térségében. Csakhogy a keleti oldalon lakók, politikai elnyomatásukat ellensúlyozva, mindig is „vágyakozva“ tekintettek a nyugati oldal felé, miközben azok eredményeit és kultúráját egyszerűen fel- és túl is értékelték. Ugyanúgy, ahogy ezt a mai magyar fiatalság is teszi, amikor hamis álomképet követve egy szabad és demokratikus Európát lát a tőlünk nyugatra elterülő Európai Unió országaiban.

Pedig jó a figyelmünkbe ajánlani, hogy a gondolat szabadsága bár Nyugat-Európában volt szabadnak kikiáltva, de a gondolkozás szabadsága mégis a keleti oldalon valósult meg. Ugyanúgy, ahogyan ma is.
Mert a nyugat-európai polgár csak hiszi, hogy szabadon gondolkozik, miközben a média narratíváit ismétli, ellentétben a V4-ek országaival, ahol a polgárok szabadon kifejthetik a véleményüket, még azzal szemben is, amit éppen a média diktál nekik. Ez nagy különbség volt akkor is, és ma is az.
De mik lehetnek ennek az okai?

Az egyik minden bizonnyal az, hogy az európai emberek és népek gondolkodásában, a világról alkotott véleményükben és az életvezetésükben, e népek származása folytán is alapvető különbségeket figyelhetünk meg, úgy a háború utáni évtizedekben, mint manapság. Tudniillik az egykori „keleti” tömb országainak népe inkább a turáni fajhoz tartozó, míg a nyugat-európaiak, a nagy többségükben indogermánok. A turáni-szkíta jelleg, mint tudjuk, a legtisztábban nálunk, magyaroknál maradt fenn, ahol nemcsak fajtánk, de nyelvünk is ehhez a csoporthoz kapcsol bennünket. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy például a lengyelek, akik ugyan ma már szláv nyelven beszélnek, valójában szarmata és szkíta fajtából tevődnek össze, és genetikailag a legközelebbi rokonaink.

A szlovákok tulajdonképpen szintén az egykori magyarok elszlávosodott tagjai, akik egy, a magyarból levezethető szókinccsel, de szláv grammatikával beszélnek (ld. Varga Csaba munkáit).

A horvátokról ma már tudjuk, hogy ők az egykori avarok, vagyis fehér magyarok leszármazottai, azért különböznek oly annyira a szerbektől, akikkel élet-halál harcot is folytattak.

A románok, akik magukat, a kitalált történelmük alapján a dákoktól származóknak mondják, így valójában – részben – nem is mások, mint a dacha-szkíta-turáni törzs utódjai.

A bolgárok pedig, ahogy ez már régóta ismert, a magyar nép rokonai, akik az egykori erős szláv hatás nyomására szintén elvesztették nyelvüket.

Tehát láthatjuk, hogy meglepő módon, az egykori keleti és nyugati európai határvonal, valójában egy Európában fennálló és jelenleg is ható, faji elkülönülés politikai megnyilvánulása volt egykor és minden bizonnyal ma is. Úgy látszik, akkoriban nagyon is jól tudták a II. világháború győztes nagyhatalmai, hogy mit csinálnak, amikor az egykori egységes Európát két részre osztották.

Ez a különbség természetesen még ma is érvényes, bár a politikai határok elmosódóban vannak. Így tehát ez egy fontos tényezője lehet az előbb felvetett problémának, a „közös” Európa két felében lakó polgárok közötti szembetűnő különbözőségnek.

Ennek természetesen, a fent említettek mellett, van másik oka is, ez pedig az a köztudott tény, hogy az ifjúság gondolkodása szabadabban szárnyal ott, ahol a test jobban el van zárva. Így volt ez egykor, az ún. szocialista országokban is. Ezt az elnyomó politikai hatást és annak jelenlegi következményeit jól láthatjuk a mai Németország történetében. Itt ugyanis a keleti és nyugati országrész egyesülésekor, bár a nép fajilag azonos volt, az egykori két elnyomásbeli különbséget és annak következményeit még ma is észlelni lehet.

Mindenki, akinek módjában áll az ún. kelet- és a nyugatnémet polgárokat összehasonlítani, és a nép pszichoszociális tulajdonságait megismerni, igazolhatja, hogy az utóbbiak – vagyis az egykori nyugatiak – elkényelmesedtek, érdeklődésük sokkal felszínesebb és valóban sokkal inkább az anyagi javak, a fogyasztás, és a külsőségek szintjére korlátozódik. Az egykori „keletnémet” csoport ugyanakkor még ma is – 33 évvel a Berlini Fal leomlása után – elgondolkozik a látottakon, annak mélyére kíván hatolni és azt, annak mozgatórugóit és elemeit igyekszik megérteni. Ez pedig, így már egy valóban érzékelhető differenciát eredményez a németek geográfiai térképén. Azonban ez a nyugatiaktól való különbözőség, mégis bennünk, magyarokban csúcsosodik ki a legjobban.

Az előbbiek igazolását sok olyan magyartól is hallhatjuk, akik évtizedek óta élnek Európa nyugati felén, ezek közül is különösképpen a Németországban lakóktól. Hosszú évtizedek alatt, e magyarok nagy többségének be kellett látnia, hogy a magukkal hozott „magyar felfogásukat” és életszemléletüket, a környezetük, az egykori „nyugat-német” polgárok egyszerűen nem értették meg. És ez – sajnos – ugyanúgy van most is, mint két-három évtizeddel ezelőtt. A helyzet ezen a téren nem sokat változott. Ahogy akkor, pontosan úgy most is, szinte értetlenek Magyarország és a „keleti-tömb” viszonyait illetően.

Hogy mi ennek az oka és miért nem értenek meg bennünket, mélyen rejlő társadalmi és pszichológiai okai vannak. Az az ember, aki mindig és mindenkor megvehette azt, amit az Európa keleti oldalán élők nem tehettek meg – és ugyanígy részben ma sem tehetnek meg –, az ezt az ún. „keleti problémát” értetlenül fogja szemlélni. Megpróbálja ugyan elemezni, de egy intellektuális, felszínes ráérzésen kívül nem juthat tovább. Ennek oka pedig az, hogy ez az ember még csak elképzelni sem tudja, hogy például miért nem állhatott egykor a mi kirakatainkban is ugyanaz az áru, mint mondjuk Frankfurtban, Kölnben, vagy Münchenben. Persze tudja, hogy van különbség, de ezt azzal a ténnyel magyarázza, hogy ezek a népek tőle keletre laknak. Ez pedig rögtön szinte egy megbélyegzés is, mert nem jelent mást a szemükben, mint egy alacsonyabb kulturális színvonalat. Tehát ezeknek az embereknek – mondják – az igényük is kevesebb. Mert ugye, „ami keleten van az mindig fejletlen és primitívebb.”

Ez talán hihetetlenül hangzik, de pontosan így van, mivel ez lett belé nevelve. És pontosan így gondolkozik a mai nyugat-európai ifjúság is. Ez az a „felsőbbrendűségi” tudat, amely akadályozza az ott élő mai fiatalokat a tisztánlátásban. És éppen ez az, amit nem szabad elfelejtenie a mai magyarországi fiatalságnak.

Mert a nyugat új polgárai – az ún. uniós-polgárok – a lényeget még ma sem értik meg. Azért nem, mert tudatukat nem képesek belehelyezni abba az létkörülménybe, amelyben egy magyar, egy keletnémet vagy egy lengyel élt és él ma is. Így nem jutott el a tudatukig, hogy nemcsak azért van a „kelet közép-európaiaknak” kevesebb, mert nem engedhetik meg maguknak, esetleg nem tudják megtermelni, vagy talán nem igénylik, dehogyis! Hanem azért, mert egy nagyhatalom, a maga agresszivitásával, ezt nem engedte, ill. nem engedi meg nekik. Ez a nagyhatalom pedig a 80-as évek végéig a Szovjetunió volt, ma pedig az új agresszor, a pénztőke, a globalizáció. Gondoljunk csak a multik különböző minőségű élelmiszereinek, mosóporainak és más cikkeinek szállítására Európa közép-keleti országaiba, amelyre – szégyenszemre – csak néhány éve derült fény!

Nem, ezt ők nem értették meg akkor sem, de ma sem. És nem is igazán érdekli őket. Ennek végiggondolása egy nyugati, pontosabban egy átlag nyugati részéről elképzelhetetlen volt akkoriban. De tegyük hozzá a nyomaték kedvéért még egyszer, hogy éppen így van manapság is. Hiszen akkor azt is át kellene gondolnia például ennek a német ifjúnak, hogy miért lehet az ő szüleinek és neki most több, amikor az ő apja és nagyapja ugyanúgy elvesztette azt a bizonyos közösen viselt háborút, mint például a magyarok…

Forrás: Mindset Psychologia

Nem veszi észre ez a nyugati ifjú (mert nem engedik neki észrevenni!), hogy az őket legyőzők és később kövérré hizlalók, a hatalmukat azáltal érték el felettük, hogy az anyagi javakkal és a jobbnál jobb élelmiszerekkel a gyomrukon és az érzékeiken keresztül kötötték gúzsba. Vagyis úgy tele lettek tömve minden külsőséges és látszólagos anyagi jóval, hogy végül is szellemük elnehezült és lelkük pedig elfelejtett szállni. Máshogy kellett megfizetniük a vesztes háborút, mint azt nekünk, magyaroknak kellett.

Amerika és a Szovjet eltérően dolgozott és gondolkozott. Az egyik hizlalt és butított, a másik meg ütött és vert, elzárt és erőszakolt. Jól kapcsolódik ide Petőfi 1847 januárjában írt két verse.

A kutyák dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyeztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag múltán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Ez tökéletesen tükrözi vissza a nyugati, a nyugat-európai felfogást, és jól mutat rá arra az útra, amelyre a háború után a nyugatnémetek léptek, és ami az osztályrészük lett. A rock-koncertek, a kábítószerek, és a jólét, mint láttuk, ugyan kényelmet és gazdagságot biztosított nekik, de mindezért nagy árat, a nemzeti identitás és lelkük valódi szabadságának elvesztésével kellett fizetniük. Akármilyen hihetetlen, de ugyanígy van ez még ma is Európa nyugati felében, csak a gazda, akinek a kezét nyalogatják, talán ügyesebben és észrevétlenebbül éri el a célját.

Most pedig következzék ennek az életfelfogásnak a homlokegyenest ellenkezője, amit Petőfi másik verse, „A farkasok dala” fejez ki. Ez rólunk, Európa keleti felében élő népekről, és azok közül is egyértelműen a magyar népről szól:

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…

De szabadok vagyunk!

És így van ez valóban még ma is, a mai magyar kormány vezetése alatt. Mert az országunk – akármilyen hihetetlenül is hangzik – szabadabb, mint a Lajtától nyugatabbra élőké.

Hogy akkoriban melyik volt a rosszabb és mely felfogásnak van igaza, az éppen manapság nagy kérdés. És erről fog dönteni a 2022. április 3-i magyarországi választás.

Úgy látom, akkoriban jobb volt vérünk ontásával, ázva és fázva, legyőzöttként és elzártan élni, mert végül is ez lett a mi szerencsénk.

Pont ez tett bennünket érdeklődővé, s ezt az érdeklődést adtuk át gyermekeinknek, hogy mégis megismerjük azt a világot is, amelyet tőlünk fizikailag elzártak. Lelkünk kutatott és kereste a szabad utat, majd végül meg is találta, mert a tudásunk az szabad maradt. Titokban történelmünkbe, a nemzeti tudatunk ápolásába menekültünk, és népdalainkkal sirattuk elzártságunkat. Nemzeti ereklyéink feltámadtak, melyet a nép és az ifjúság még ma is körbeáll és körbeénekel. Slágereink rejtett kettős értelme felhevített bennünket, népdalainkat, a Kodály-módszert tanulták máshol, még Japánban is.

Ha pedig akkor daloltunk, amikor dalolnunk KELLETT – mert legyőzőink ezt parancsolták nekünk –, abból is csak a jó hatott ránk. Az, ami bennünket közösséggé formált.

Mert a lengyel, a keletnémet ugyanúgy szenvedett, mint mi… és amikor az Internacionálét és a szovjetek számtalan indulóját ÉNEKELTETTÉK velünk, akkor mindannyian, szemünkben keserű könnyel és kezünket ökölbe szorítva énekeltünk. Ők ugyanúgy szenvedtek, mert ugyanazt a kataklizmát kellett átélniük és elviselniük, mint nekünk. De éneke volt ez ugyanakkor a románnak, a szlováknak és a bolgárnak is. És miközben így daloltunk, ezzel valahogy közelebb is kerültünk egymáshoz. Úgy a szétszakított magyar nemzetünk tagjaihoz – akik szanaszét hevertek a szomszédos országokban –, mint a többi keleti sorstárs néphez.

Ezért Európa keleti része – észrevétlenül és akaratlanul – egy közösséggé formálódott. Majdnem úgy, ahogy ezt a vezetőink és elnyomóink akarták, és mégis máshogy, nagyon is máshogy. Ez volt az, amit mi tudtuk, már akkor is, egész tudatunkkal. Azt pedig, hogy az egyik ember a másikhoz tartozott, azt zsigereinkben éreztük, hiszen nem csak a földrajzi közelség, a különböző nemzetek színessége fűzött össze bennünket, hanem a közös teher, a közös külső erő elleni rejtett gyűlölet is, amit azonban ki nem mondhattunk. Így hát daloltunk, közösen daloltunk. És ez a közösségi erő mozgatja még ma is a V4-ek politikáját és országainak összetartozását. A közös ellenállást a most már nyugatról jövő, de ugyanígy elnyomó hatalommal szemben. Ezt sem szabad szem elől tévesztenie a mai magyar ifjúságnak!

Mindeközben Európa nyugati felének polgáránál lassan beérett az, amit az egykori Marshall-féle gazdasági segély, vagyis a győztes blokk jóindulatú vállveregetése számára eredményezett. Egyre féltékenyebben kezdte nézni a szomszédját, nehogy neki több jusson a zsíros bödönből. Így aztán lassan egyik ember a másiknak riválisa és ellensége lett, anélkül hogy maguk észrevették volna. Hiszen nem is jutott el a tudatukig. Mégis így történt, mert így akarták a győztesek. Végül ember az embertől és közösség a közösségtől lassan eltávolodott, majd szétesett a nemzetük.

A győztesek akarata és bosszúja VÉGLEG TELJESÜLT.

A nyugatnémet nemzet darabjaira, alkotóira hullott. A családra és az egyénre, amely már csak maga magáért harcol, anélkül, hogy a nemzet fogalma egyszer is felmerülne.

Manapság azonban a család után már az egyén is támadás célpontjává vált, az egyre terjedő genderideológia és az LMBTQ mozgalom révén. Az önzés véglegesen eluralkodott közöttük, mert ez is a TERV része volt. Ez volt a győztesek terve!

Miközben mi az iskoláinkban, ha ugyan sokszor egyoldalúan és eltorzítva is, de mégis mindent – vagyis minden „jót” (és csakis a jót!) – megtanulhattunk a keleti szomszédainkról, és minden „rosszat és dekadenst” (és csakis azt!) a nyugatiakról, addig a nyugatiak csak a legszükségesebbet engedték be az új nemzedékük fejébe. És így van ez ma is. Nehogy gondolkozni tanuljanak! De minek is, hiszen úgyis csak az a dolguk, hogy vásároljanak és felejtsenek.

Felejtsék múltjukat és identitásukat, de éljenek gazdagon, mint a hízott jószág, amely a gazdája érdekét szolgálja. Ez volt a különbség közöttünk. És ez ma is. A nyugati kövéredett, jobbnál jobb autókon járhatta a világot, de valójában csak a pénz után érdeklődött, miközben a magyar – pénz híján – az igazság után érdeklődött.

Amit környezetétől, szüleitől és nagyszüleitől szép lassan meg is tudott. Megtudtuk tőlük az iskolában elhallgatott igazságot, a „vádoló negatívumot és gazemberséget” országunk szomszédairól, de megtudtuk a „jót” is a nyugatiról.

Ennek következtében a nép tudása egyre szélesedett, mert nem csak a „miért”-ig jutott el, hanem megkapta a választ is. Mi ugyanis Ny-Európától keletre, a „szovjet blokk” elzártságában valóban sok mindent elvesztettünk, de az identitásunkat, a nemzeti tudatunkat mindenkor biztosan megtartottuk. Akár akarták ezt legyőzőink, akár nem. Ez volt a nemzet védekezése ellensége és eltiprója ellen. E tudat aztán lassan átfogta az egész nemzetet és bénult lelkünk végre megmozdult, majd lassan szállni tanult, emelkedett is, egyre magasabbra és magasabbra, míg végül repült és mindent magáénak tudhatott.

Azonban a lelki, a szellemi és az anyagi távolság egyre nőtt és nőtt Európa keleti és a nyugati polgára között, míg végül Európa recsegve és ropogva SZELLEMILEG KETTÉSZAKADT.

Ez a szakadás okozza még ma is Németországban, 33 évvel a „Berlini fal” leomlása után azt a megoldhatatlannak látszó problémát, hogy a két egymással homlokegyenest ellenkező beállítottságú és szellemű német polgárságból ismét egy egységes nemzetet hozzanak létre. A gazdaggá hizlaltból és a repülni tanulóból.

Milyen nevetséges, és mégis milyen szívszorító.

Miközben az ottani politikusok több mint két évtizede igyekeznek ezt összekovácsolni és összefoltozgatni, a magyar nemzet kint élő, nyugatba ásott tagjai ezt a feszültséget – a magyar tudásbeliségük edzett és nyitott szellemével – még inkább észlelik, megélik és megszenvedik. Mert saját országuk tragikus sorsa jut eszükbe. A szétszakított nemzetük tragédiája, és ugyanakkor összefoltozásunk szégyenletes kudarca is, egykori népszavazásunk arcpirító eredménye miatt.

Hogy a tudatbeli különbözőség végül is hová fog vezetni, nehéz megmondani. Az azonban tény, hogy szellemileg Európa ismét kettészakadt. És egészen biztosnak látszik, hogy ezzel a lelki és szellemi differenciával az akkori politikusok közül kevesen számoltak.

Az egykori nyugatnémet polgár, az anyagiakban dúskálók fölényével és mély lenézéssel kezeli az egykori NDK-beli, keleti honfitársait, még most, 33 év eltelte után is, mert ezeket valójában csak „felkapaszkodott“ keletieknek tartja. És ezeknek a több mint 40 éves „szocialista” múltjából – az egykori negatív, nyugatnémet propaganda-szövegek zagyva tömkelegén kívül – valójában semmit sem ismer. Még akkori slágereit, színészeit és filmjeit sem.  Ezt belátni és azok teljesítményét elismerni, ugyanígy még ma sem akarja.

Ugyanakkor a keleti, az egykori NDK polgára pedig csak a képzetlen, hangosan kedélyeskedő és ugyanakkor a kultúra után érzéketlen, ÚJ HÓDÍTÓT látja a nyugati honfitársban. Azt, akiben a nemzeti tudat kihalt, aki görcsösen „európai polgárrá” akar válni, így megtagadja múltját, elvesztve gyökereit nemzetéhez. Különös. De a legkülönösebb számomra mégis az, hogy mindezek mellett országuk egyesítése után még hibáztatják is egymást új nyomorúságuk váratlan kialakulásában. A nyugati hibáztatja a másikat, anyagi javainak kényszerű csökkenése és életszínvonalának esése miatt, a keleti pedig ugyanakkor éppen őt hibáztatja kultúrája és munkahelye elvesztése, valamint a kialakult létbizonytalansága miatt.

Az ellentét kibékíthetetlen.

Nagy tanulság ez nekünk, magyaroknak. Hiszen ugyanezt az ellentétet kívánták a globalizáció piszkos lelkű politikusai a magyar nép között is elhinteni, amikor ennek eredményeként a magyar állampolgárságról szóló törvényt országunk egykor arcpirító NEM-mel szavazta meg. Azóta azonban nemzetünk nagyobbik része felébredt. Észrevette, hogy ami Európában történik, vagyis minden ténykedés és törvény, ami innen származik, az nemzeti tudata eltiprására és így végeredményben a saját magyarsága ellen irányul.

Azonban ellentétben a magyarokkal, az „európai átlagpolgár” ezt még mindeddig nem vette észre.
A fenti – és „német jelenség”-ként leírt – folyamatot figyelhettem meg az Európai Unió egykori bővülésekor, de ugyanezt látom napjainkban is. Vagyis, amikor a „jól hizlalt” Nyugat-Európa összekapcsolódik a „szállni tudó” Kelet-Európával. És érdekes módon most ugyanazokkal az indokokkal hibáztatja egymást a két oldal, mint amelyeket a német polgároknál láttuk. Ahogy egykor kevés olyan nyugatnémettel találkoztam, aki máshogy gondolkozott volna az ún. „Ossi”, vagyis keleti németekről, éppen úgy ez a véleményük a mai németeknek a „keleti blokk” többi népéről is. Beleértve bennünket, magyarokat is, a ránk vonatkozó „paprika, gulyás és Piroska” lekicsinylő beskatulyázásával.

Természetesen ezt nem mondják ki nyíltan, inkább csak sejtetik, de a torz véleményük – tudat alatt – végül minden ténykedésüket meghatározza. Ugyan az egykori keletnémet polgár talán még emlékszik a Balatonra, az ott eltöltött nyaralások örömére, és biztos tanult az iskolájában valamit Petőfiről és Lisztről is, de az egykori nyugati makacsul köti magát meggyőződéséhez. Nem engedi a belé nevelt véleményét megingatni; bennünket továbbra is csak elmaradott keleti népnek tart. Az egykori sátorlakó barbárok leszármazottjának, akik valamikor régen betolakodtak Európába.

Talán egy hónapja hallottam Németországban, a magyar ételek és borok rövid dicsérete után, hogy ugyan mi mást is lehetne Magyarországon csinálni, mint enni és inni, hiszen ezért is megy oda a nyugati turista.

„Már amelyik” – szóltam közbe, mert ez a mondat szíven ütött. Különösképp azért, mert aki ezt mondta, a nagy átlaggal együtt maga sem tesz mást szabadidejében, mint eszik, iszik és alszik, az általa magasra értékelt német hazájában.

Ehhez jön még persze az egyik „legfontosabb” időtöltése, a vásárlás is, amit természetesen bőszen és büszkén tesz, ezzel fejezve ki „szabad emberi” mivoltát és civilizáltságát. Természetesen nem emiatt jön Magyarországra, inkább nyaralni. Azonban a mondva csinált ítéletét fennkölt elbizakodottsággal tovább hangoztatja, mivel igényei és elvárásai közül számára csak az „egyedüli evés és ivás” lehetősége marad. Mást nem lát Magyarországból.

Vegyük azonban észre, hogy az ilyen szemléletű látogatók tömegei valójában azért nem látnak más lehetőséget Magyarországon, mert nem is keresi. Aki pedig nem keres, az – közismerten – nem is talál. Így ezek a turisták valóban nem is találnak mást hazánkban. A kultúra, a magyar táj, a történelmi játékok, a nemzeti építészet, a múzeumok, a kastélylátogatások, az átlagon felüli koncertek sokasága, a számtalan gyermekprogram, és a sok-sok más lehetőség bizony nem ébreszt fel bennük valós igényt ezek megtekintésére. Nem ébreszti fel bennük a megismerés utáni olthatatlan vágy érzését, és így számukra ezek bizony – jobb híján – nem létező valamik.
Mint ahogy a vak számára sem létezik a kék vagy a piros szín.

Ezt pedig mi magyarok értetlenül szemléljük, számunkra felfoghatatlan. Mert mi mindenre fogékonyak és érdeklődők vagyunk, különösen más népek, idegen kultúrák megismerésére. Ez minden bizonnyal egy lehet a sok nemzeti sajátosságunk közül.

Ezt a felfogásbeli különbséget – és bizonyos fokú igénytelenséget – természetesen mi vendéglátók is észrevesszük a nyugati turistáinknál, és tudjuk is róluk. Mégis – a híressé vált vendégszeretetünk okán –, igyekszünk mindazt megadni a vendégnek, amit csak kíván, és megengedni neki mindazt, amit csak tenni és tudni akar, legyen az a Balaton partján vagy éppen Budapesten. Így természetes, hogy minden más mellett, kínáljuk őt ételeinkkel is. Ha azonban – ezzel a belé nevelt lelki vakságával – csak ennyit akar, akkor csakis ennyit fog kapni az országban, és ez lesz az, amit rólunk majd szét is kürtöl a világban. Pedig a konyhakultúránk mindössze egyetlen alkotóeleme a gazdag és sokrétű kulturális örökségünknek. Mert mi tudjuk, nálunk jó evészettel és ivászattal összekötött ősi konyhakultúra is van. Örülhet hát a lélek és a test is, egyszerre!

Hogy is tudnánk elmagyarázni ezeknek a kétkedőknek a csíksomlyói búcsú varázsát, Pusztaszer erejét és a Koronánk szentségét? Hogy értethetnénk meg velük, hogy népünk a programok özönében fürdik és dúskál? Hogy nálunk a nő: érték. És hogy nálunk nem kellett a nőt szégyenszemre emancipálni – mint Nyugat-Európában – mert mindig is a tenyerünkön hordtuk. Sőt, ha kellett még a vérünknet is áldoztuk érte a „Vitam et sanguinem!” (1741) felkiáltással.

Mert bizony volt nekünk Szilágyi Erzsébetünk, Zrínyi Ilonánk, valamint Rozgonyi Istvánnénk és a hősi egri nőink között Dobó Kláránk. Volt nekünk Lórántffy Zsuzsannánk, Teleki Blankánk, és így sorolhatnám még hosszan tovább, nem is beszélve az Árpád-házi hercegnőinkről és a női szentjeinkről. Hogy magyarázhatnánk azt el nekik, hogy Szűz Máriát mindannyian megkoronázva hordjuk a lelkünkben, még a református keresztényeink nagy része is? És sok-sok más dolgot, melyek számunkra alapvető és érthető tények?

De hogy mindezt megértse a szegény nyugati, ne várjuk el! Hagyjuk csak tovább enni és inni, itt, nálunk. Hiszen ő Európa másik feléből jött. Onnan, ahol máshogy és másról gondolkodnak.

De ha bennünket és vele együtt kultúránkat netán mégis meg kívánná ismerni, megteheti.
Bebocsájtást kaphat. Vigyázat azonban, csak akkor és csakis akkor, ha ezt nem gőgös leereszkedéssel, hanem csendben és szerényen kéri. Mert bizony kérnie kell! „Mert aki kopogtat, az bebocsájtást nyer!” Akkor megismerhet bennünket. Akkor megtudhatja, hogy mi mások vagyunk, mint ahogy ő eddig gondolta, sőt azt is, hogy mi még csak nem is keleten vagyunk, ahogy ők hitték. Mert mi bizony középen vagyunk, Európa közepén. És ami valaminek a közepe, az egyben a tengelye is. Éppen ez a mi titkunk, és maradjon is meg annak.

Ezt a szellemi titkot kell ápolnia minden magyar fiatalnak. Nem szabad leragadnunk a globalizáció diktálta anyagi világban, nem szabad a vásárlást, a nyugati utazások lehetőségét életünk egyetlen céljává tenni. Érdemes megnézni mivé alakult a német polgár a maga anyagi gőgjében, pénztárcája simogatása közben. Legyen ez intő példa!

Mennyivel egyszerűbb lett volna az élete Kossuthnak, ha a forradalom helyett a jól jövedelmező jogászi pályát választja, mennyivel máshogy – és biztos nem az elmegyógyintézetben – fejeződött volna be az élete Széchenyinek is, ha a hatalmas birtokán maradt volna, és továbbra is hűségesen szolgálta volna a császárát, mint ahogy manapság egyesek az Európai Uniót akarják szolgálni.

Szintén egyszerűbb élete lehetett volna Petőfinek is, aki a forradalmi versek írása helyett, divatos versecskéket farigcsált volna, és azt jó pénzért eladta volna az arra igényt tartó újságoknak. Mint ahogy sokan manapság a nyugati média kiszolgálásával keresik a kenyerüket hazánkban.

Gondoljuk meg, így is tudtak volna élni. De nem! Ők mind a hárman másik utat választottak, aminek köszönhetően elevenen élnek még ma is az emlékezetünkben, és tudjuk, hogy tevékenységükkel az ország javát szolgálták.

Élni és továbbélni mindenkinek, minden fiatalnak elemi joga Magyarországon is, de nem akképpen, hogy eladja magát és aláássa hazája hírnevét.

Őrizzük meg azt, amit ezredévek múltjából őseinktől kaptunk, és ne hagyjuk magunkat félrevezetni jól hangzó liberális jelszavaktól. Ez nem bennünket és hazánkat építi, hanem azokat, akik annak a megszüntetésére törekszenek.

Ezt a stafétabotot adták át nekünk egykor apáink és nagyapáink, és most mi is csak ezt tudjuk továbbadni. Lesz, aki elfogadja és lesz, aki nem. Az ország jövője attól függ, hányan ejtik ki a kezükből ezt a stafétát, és hányan adják tovább. Úgy, ahogy mi is tettük.

TTG