Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 7.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

A bolsevikok már 1944-ben hozzáláttak ahhoz, hogy átvegyék Magyarország külkereskedelmének az irányítását. A hálózatot szovjet mintára, a Vörös Hadsereg védelmében építették fel, olyan kevéssé ismert kulcsszereplőkkel, mint a moszkovita Vas Zoltán, vagy a teljesen elfelejtett Háy László. „Háy önmagában kevés lett volna, ezért azonnal megkezdte a hálózatépítést. De a frissen toborzott garnitúra mellett – akikből később a külkereskedelmi lobbi keménymagja lett – más meghatározó moszkoviták is szerepet vállaltak az árucsereforgalom bolsevizálásában. A gazdaság legfőbb urának számító Vas Zoltán természetesen megkerülhetetlen szereplő ebből a szempontból is, de Gerő Ernő, az NKVD tisztje is egyengette pártvonalon ezen pénzügyi pókháló alig észrevehető szövedékének létrejöttét.” Ez lett az a külkeres hálózat, amely a rendszerváltás előtt és után is kifosztotta Magyarországot. Tények, elhallgatott összefüggések és egy tökéletesen felépített hálózat.

1944 őszén a Vörös Hadsereg védelmében egy „elitalakulat” érkezett Magyarországra. Feladatuk különleges és kiemelten fontos volt: biztosítaniuk kellett, hogy a kommunista párt megszerezze a külkereskedelem feletti ellenőrzést már az államosítások megvalósítása előtt, és ezzel párhuzamosan hozzájáruljanak a párt pénzügyi hátterének megszilárdításához is.

Korábban már olvashattak arról, hogy Lenin az 1917-es puccsot követően rohamgyorsasággal hajtotta végre az államosításokat, majd koncessziók formájában nagytőkéseknek adta bérbe a különböző vállalatokat, így szerezve tőkét az új birodalom felépítéséhez, a gazdaság különböző ágazatainak modernizálásához. De volt egy terület, amelyet kizárólagos felügyelete alatt tartott mindvégig, amelybe nem engedte be a külföldi nagytőkét: ez volt a külkereskedelem.
A bolsevik párt számára létfontosságú volt az árucsere lebonyolítására kiépült kapcsolatrendszer teljes ellenőrzése, részben a hálózat nyújtotta titkosszolgálati lehetőségek, részben a pénzmozgások feletti rendelkezés biztosítása miatt.

A szovjet minta megvalósítása az újonnan meghódított területeken is kötelező volt, de kényszerűségből hozzá kellett igazítani mindezt a helyi sajátosságokhoz és a világpolitikai realitásokhoz. Tudjuk, hogy Sztálin megpróbálkozott a térség szovjetizálásának „demokratikus” útjával – ha van egyáltalán bármi értelme ennek a szókapcsolatnak –, vagyis időt akart hagyni arra, hátha választások útján is hatalomba tudják segíteni saját komisszárjaikat.

Az átmeneti időszak politikai játszmái mögött rögvest megkezdődött a hatalomátvétel előkészítése, és ez nem kerülte el a nyitott szemmel járó kortársak figyelmét sem. Kommunista irányítás alá vonták a Belügyminisztériumot, amely elsősorban nem is a közigazgatás bekebelezése miatt volt érdekes, hanem a párt magánhadserege, a politikai rendőrség felállításához nyújtott hivatalos keretet. Politikai alapon szelektálták ki az igazságszolgáltatásban dolgozókat, népbíróságokat állítottak fel, kiszélesítették az internálás intézményét, megalkották a „hóhértörvényt”, vagyis megteremtették az ellenfelekkel való leszámolásához szükséges jogi feltételrendszert.

Minderről sokat tudunk már, de az eddig elkerülte a figyelmünket, hogy milyen módszereket találtak ki arra, hogy hűen másolhassák a lenini utat a külkereskedelemben is, lehetőleg még a demokratikusra tervezett átmeneti időszak alatt, vagyis az államosítások befejezése előtt.

Háy László és a vörös külkereskedők

Háy László – aki Varga Jenőtől, a Komintern pénzügyi központjának létrehozójától és a málenkij robot kitalálójától tanulta a „mesterséget” – hozta magával a know-how-t. Nekrológjában így emlékezett rá az egyik pályatársa: „először az újonnan létesített Magyar–Szovjet Külforgalmi Rt. élére állították, majd a Magyar Nemzeti Bankhoz került, ahol csakhamar a bank osztályigazgatója lett. Ez az osztály Háy László irányításával már az államosítások előtt megvalósította a külkereskedelem állami ellenőrzését.” Az állami alatt természetesen kommunistát kell érteni.

Árulkodó sorok, bár nem vitás, hogy ehhez a manőverhez Háy önmagában kevés lett volna, ezért azonnal megkezdte a hálózatépítést. De a frissen toborzott garnitúra mellett – akikből később a külkereskedelmi lobbi keménymagja lett – más meghatározó moszkoviták is szerepet vállaltak az árucsereforgalom bolsevizálásában. A gazdaság legfőbb urának számító Vas Zoltán természetesen megkerülhetetlen szereplő ebből a szempontból is, de Gerő Ernő, az NKVD tisztje is egyengette pártvonalon ezen pénzügyi pókháló alig észrevehető szövedékének létrejöttét.

Schöpflin Gyula: harácsoltak és csempésztek

Az elsődleges módszerük a pártközeli cégek alapítása volt, amelyben nem akadt versenytársra a magát antikapitalistának valló pártnak. Schöpflin Gyula így írt erről az időszakról: „1945–1948 között a moszkovita vezetők célja kettős volt: a politikai ellenfelek fokozatos felszámolása és a gazdasági egyeduralom megszerzése. Ez utóbbi cél érdekében minden aggály nélkül felhasználták üzletemberek, volt bürokraták és gazdasági szakértők szolgálatait is, noha közöttük nem egy nyilas múlttal rendelkezett. Vas Zoltán az infláció idején a West-Orient vállalatban, majd a Gazdasági Főtanácsban két kézzel ölelte magához e szakembereket és segítségükkel a legszélsőségesebb harácsoló profit-kapitalizmust gyakorolta, a nagyarányú, államilag támogatott csempészettől sem” riadva vissza.

Első fecske: a Szikra

1944-től, a front előrenyomulásával párhuzamosan a már szovjetek által megszállt területeken a kommunista párt helyi szervezetei sorra hozták létre saját cégeiket, amelyek elsősorban a kritikus élelmiszer- és áruhiány megoldására – pontosabban annak kihasználására – alapított kereskedő vállalkozások voltak. Az első cégüket 1944. november 7-én Szegeden hívták életre, ez volt a későbbi hírhedt Szikra Kiadó, amely ekkor még elsősorban csempészésre és más illegális gazdasági ügyletekre szakosodott. A cég gazdasági- és pénzügyeinek irányításával Vas Zoltánt és a szintén moszkovita későbbi miniszterelnököt, Nagy Imrét bízták meg, a pénztárosi funkciót ideiglenesen Háy László látta el.

1944. december végén, az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásakor a Magyar Kommunista Párton belül már működött a Gazdasági Osztály (GO), a párt pénzügyi központja, amelynek koordinálása alá helyezték az 1944 őszétől gründolt vállalatok irányítását. 1945. január 10-én a párt Központi Vezetősége úgy döntött, hogy a pártgazdaság és a pártpénzügyek irányításával, vagyis a GO vezetésével Vas Zoltánt bízzák meg. 1945 végétől a GO tevékenysége fölött a pártvezetés egyik kíméletlen hóhéra, Farkas Mihály gyakorolt felügyeletet, Vas Zoltán pedig az újonnan felállított Gazdasági Főtanács élére került.

Átláthatatlan és koordinálhatatlan céghálózat jött létre 1945 végére, amely elsősorban csempészárukat értékesített a feketepiacon, így teremtette elő a párt számára az illegális bevételeket. A cégeket legtöbbször nem a semmiből hozták létre, hanem az „elhagyott” javakat elzabrálva hívták életre azokat:

Hasonlóan alakult a helyzet a pártvállalatok létesítésével. Valamennyi párt alakított ilyeneket. […] Mozikat, nyomdákat, tulajdonosaiktól elhagyott üzemeket kaptak tőlem tulajdonba. A közmondás is azt tartja: minden szentnek maga felé hajlik a keze. Kommunista kormánybiztosként igazán bőkezű lehettem, pártunk kapta a legtöbbet – mesélte önéletrajzában büszkén és blaszfémiába hajlón Vas Zoltán.

És megalakult a Mercur Rt.

Gondolom, nem okoz nagy meglepetést az olvasó számára, hogy a kusza céghálózat rengeteg visszaélésre is alkalmat adott.
Sok, hirtelen kommunistává vált haszonleső saját zsebre csempészett, ezért 1945 végére úgy döntöttek, létre kell hozniuk egy nagy holdingot, amely alá beszervezik a szétszórt kis cégeket, kiküszöbölve, hogy megkurtítsák a párt bevételeit. Ez lett a Budapest V. kerületében székhelyet találó Mercur Kereskedelmi és Ipari Rt., amelynek az volt az egyik feladata, hogy a politikailag kifogásolható üzleteket és az ebből keletkező támadási felületet minimalizálja, vagy még inkább: elrejtse a nemkívánatos tekintetek elől.

A vállalatok pénzügyeinek intézésére új bankot alapítottak: a Dunavölgyi Bank Kereskedelmi Rt. finanszírozta a kommunisták cégeinek működését, és ide folyt be a nyereség is. Szerepe ebben a korai időszakban igencsak meghatározó lehetett, hiszen egyes adatok szerint a párt bevételeinek közel háromnegyede innen származott. A holding vezetésével Sebes Sándort bízták meg, a Galilei Körből induló régi mozgalmárt, aki a két világháború között a szovjet titkosszolgálatok nyugati hálózatának egyik kulcsfigurája volt, részt vett a spanyol polgárháborúban, később csatlakozott a francia partizánokhoz. A nemzetközi munkásmozgalom pénzügyeinek egyik irányítója volt, svájci bankokon keresztül transzferáltak piszkos pénzeket, majd a háború végeztével őt is visszairányították szülőföldjére, hogy a megszerzett tapasztalatait itthon kamatoztassa.

Sebes az államosítások után is gyakran megfordult Svájcban, a CIA a magyar pénzügyi- és bankműveletek irányítójaként tartotta számon, aki valutabeszerzéseket végzett, és konspiratív úton szállította az illegális támogatásokat a nyugati testvérpártoknak.

1945 tavaszán megkezdődött a külkereskedelem adminisztratív szerveinek a felállítása is. Megszüntették az előző korszakból örökölt Külkereskedelmi Hivatalt és helyette létrehozták a Külkereskedelmi Igazgatóságot (KKI), valamint átszervezték a miniszteriális szervet, amelynek eredményeképpen őszre megszületett a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztérium.

A kommunisták részéről az volt a cél, hogy biztosítsák a párt primátusát ezeknél az intézményeknél, azonban a kivitelezés nem volt akadálytalan. Míg a Külkereskedelmi Igazgatóságon az MKP teljes befolyást szerzett, a minisztériumban nem volt ennyire zökkenőmentes a „hatalomátvétel”. Bár a minisztérium a Szociáldemokrata Párt kommunistabarát bal szárnyának vezetése alatt állt, ez kevés volt a teljes megbízhatósághoz, ezért fogalmazott úgy Molnár Albert, a KKI alelnöke, hogy „a külkereskedelem egy helyről történő irányítása soha nem volt olyan fontos még ebben az országban, mint most”.

A külkereskedelem irányításának központosítása hivatalosan csak 1948/49-re valósult meg, de a kommunisták – saját bevallásuk szerint – már 1946 közepére a teljes forgalom felett képesek voltak ellenőrzést gyakorolni.
Mindezt főleg vállalataikon keresztül érték el, amelyeket sikeresen kapcsoltak be a különböző üzletkötésekbe, de a Gazdasági Főtanács a KKI-n belül felállított egy tárcaközi hatos bizottságot is, amelynek kizárólagos jogköre volt mindenfajta import engedélyezése. A bizottság hetente egyszer-kétszer ülésezett, a behozatali kérelmek elbírálása rendkívül hosszadalmas és nehézkes volt, viszont a Vas Zoltán vezette intézmény részletes információkkal rendelkezett arról, hogy melyik cég mekkora értékben mit szállít be az országba, és azt is tudta, kik a partnereik, valamit az üzletek lebonyolításához szükséges hitelkérelmeket is ők engedélyezhették, vagyis a pénzműveletekre is ráláttak.

Ebben az időszakban azért volt különös jelentősége a külföldről beérkező szállítmányok alapos ismeretének, mert a párt bevételeinek jelentős része még mindig csempészésből származott, vagyis a konkurenciát igyekeztek manipulálni, korlátozni.

1946 végére már csak kommunista pártvállalat kapott importengedélyt annak ellenére, hogy a magánszférát még nem számolták fel és számos külföldi tulajdonban álló cég működött az országban.

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép forrás: Fortepan)