Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 13.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

A nácizmus és a kommunizmus kollaborációja nem ért véget a Harmadik Birodalom bukásával. Számos háborús bűnös elkerülte a felelősségre vonást 1945 után, azon praktikus okból, mert a kiépülő kétpólusú világrendben a nagyhatalmak számára fontos volt a tudásuk – lett légyen az technológiai, vagy akár politikai –, illetve kiterjedt kapcsolati hálójukat is kamatoztatni kívánták. Nem meglepő, hogy Nürnbergben tulajdonképpen csak jelképes számonkérés történt, egy kvázi kirakatpert rendeztek, ahol néhány élvonalbeli gyilkos bűnösségét kimondták ugyan, ezzel erkölcsi ítéletet mondva a nemzeti szocializmus felett is, de a tettesek többsége elkerülte a felelősségre vonást. (Ezzel együtt mégis örvendetes, hogy legalább ennyi történt, hiszen a hidegháború végén a kommunizmus sokkal tovább tartó és mérhetetlenül több áldozatot követelő rendszerével szemben semmiféle számonkérés nem történt, még erkölcsi ítélet sem született. Sőt, mai napig divat mentegetni az eszmét.)

„Újrahasznosítható” ex-nácik mindenhol

Számos magas pozíciót betöltő náci tiszt vagy funkcionárius lett az ötvenes évek elejére üzletember, illetve újságíró, akikkel előszeretettel dolgoztak együtt a kommunista blokk „felelős” vezetői is. Az előző részben emlegetett Helmut Triska nem pusztán a gazdasági érdekeltségek kialakításában játszott szerepet az Atlas cégen keresztül, hanem az amerikai hírszerzés megbízásából információs hálózatot is működtetett, vagyis a CIA kihasználta helyismeretét és kapcsolati tőkéjét, hogy behatolási csatornát nyisson a vasfüggöny keleti oldalára.

Együttműködött a legismertebb egykori náci hírszerzőtiszttel, Reinhard Gehlennel, aki a kellő pillanatban átállt a szövetségesekhez. Gehlen a szovjetek által megszállt országokban a helyi antikommunista erőkből toborozta tagjait, vagyis a hidegháború kezdetén az amerikai titkosszolgálatok leghatékonyabb információs bázisát jelentette. Kiváló érzékenységgel vette észre, hogy a hidegháború kezdetével a felderítés legfontosabb terepei a nagyipari vállalatok kooperációiban, pénzintézeteknél és különösen az export-import cégeknél keresendők.

Ennek megfelelően elhelyezte embereit ezeknél a vállalatoknál, így a kiterjedt hálózat pénzügyi fedezete is megoldódott, hiszen társai a fedőmunkahelyükön fizetést kaptak. Azokban a nyugatnémet konzorciumokban, amelyek a hatvanas évektől kezdődően Magyarország kiemelt partnerei voltak – Siemens, Klöckner, Mannesmann –, mindenhol megtalálhatóak voltak Gehlen emberei.

Kurt Becher visszatér

De ennél közvetlenebb kapcsolata is volt a magyar külkereskedelemnek az ex-náci garnitúrával. Triska ugyan háborús bűnei miatt nem léphetett az ország területére, de találtak másokat, akiken keresztül vele és más németországi cégekkel is szoros kapcsolatot tudtak létesíteni. Az egyikük 1944. március végén érkezett Magyarországra. Kovács Gellért: Alkonyat Budapest felett című könyvében így jellemzi őt: „kövérkés, derűs és kedélyes arcú fiatalember mindig jól fésült frizurával. Ez az élvhajhász német szenvedélyesen szerette a lovakat, azért lépett be az SS lovasságába, ahol aztán gazdasági szakértővé vált.

Legkifinomultabb specialitása az volt, hogy remekül tudta zsarolni a zsidókat, hogy a jobb bánásmód ígéretéért cserébe minél többet átadjanak vagyonukból. Angyali ábrázata mögött jéghideg cinizmus bújt meg, nem válogatott az eszközökben, hogy elérje a célját. És most itt volt Magyarországon, hivatalosan azért, hogy lovakat vásároljon az SS számára, a valóságban azonban azért, hogy a lehető legtöbb zsidó vagyonra rátegye a kezét, elsősorban a gyárakra.”

Bechert nem, de Kasztnert utolérte a „sors”

Kurt Becherről van szó, aki rövid úton meg is szerezte a birodalom számára a legfontosabb ipari létesítményeket, miközben felmérte, hogy a leggazdagabb zsidó családok több hasznot hajthatnak neki élve, mint holtan. Kasztner Rezsővel, egy cionista szervezet aktivistájával megszervezte azt a vonatot, amely 1700 zsidó honfitársunkat kimenekítette Svájcba. Óriási összegeket kellett fizetni a menekülés fejében, amit csak a mágnás családok engedhettek meg maguknak, így a zsidó polgárok döntő többsége tehetetlenül nézte, amint cserben hagyják őket. A vonat elindult és végeredményben tényleg megmentette néhány család életét, és úgy tűnt, a szervezők is megváltották ezzel a jegyet a bűnbocsánatra.

Bechert és Kasztnert felmentették a háború után, de végül Kasztnert elérte a vég: egy szélsőséges zsidó szervezet, amely nem tudta megbocsátani, hogy a mentőakció valójában egy szenvtelen üzleti vállalkozás volt, meggyilkolta őt.

Élvezte a gazdag bankárok háláját

Bechert nem érte el a cionisták bosszúja, a kilencvenes években halt meg megbecsült és gazdag üzletemberként.
Gazdagságát részben onnan szerezte, hogy a zsidó vagyonok elkobzása idején saját zsebre is dolgozott, no meg élvezte a gazdag bankárok háláját – például az Oppenheim családét –, akiket megmentett a megsemmisítő táboroktól. Üzleti sikereit részben Magyarországon alapozta meg, ugyanis cégei hosszú évekig monopóliumot élveztek olyan prémium minőségű magyar élelmiszerek nyugati forgalmazására, mint a fűszerpaprika és a méz.

Bechernek már a háború alatt is volt egy minden hájjal megkent cimborája: Karl Bickenbachnak hívták és a Becher által elzabrált ingóságok értékesítését végezte elsősorban Bécsben és Svájcban. A háború után Bickenbach is megalapította a maga cégeit és hatalmas részt szakított ki velük hazánk külkereskedelméből. A negyvenes évek végétől az Agrimpex kizárólagos képviselője lett, de hamarosan több vállalat is rajta keresztül bonyolította árucikkeinek értékesítését. Bickenbach olyan mélyen beágyazódott a magyar árucsere-forgalomba, hogy az ötvenes évek közepére már a kezén futott át minden jelentősebb export az NSZK felé. A magyar cégek írásos szerződés nélkül is automatikusan utalták számára a jutalékot akkor is, ha az adott ügyletet a kiutazó magyar külkereskedők maguk kötötték meg.

Az ex-náci kérte az ’56 miatt kiesett „forgalom” pótlását

Bickenbach bekapcsolódott az ipari vállalatok üzleteibe, tranzakciós és hitelügyletekbe, valamint reexport-szerződések bonyolításába is. 1956-ban 1 216 400 devizaforintot tehetett zsebre tíz magyar külkereskedelmi vállalattól jutalék gyanánt, míg 1957 első háromnegyed évében 1 327 000 devizaforint került a számlájára. (Az éves átlagkereset ekkor Magyarországon nagyjából 12 ezer forint körül volt.)

A forradalom miatt Bickenbach kárt szenvedett, mivel az október előtt lekötött üzletek többsége nem realizálódott, így a német üzletember jelentős hitelfelvételre szorult. Az ország pénzügyeit irányító körök érdekeltek voltak Bickenbach hálózatának fenntartásában, ezért, hogy elkerülje a csődöt, a magyar partner dobott számára mentőövet. Az ex-náci azt állította, hogy a forradalom és a sztrájkok miatt 300 ezer nyugatnémet márka kiesése keletkezett, amelynek kiegyenlítését követelte. Az ország kifosztásában később meghatározó szerepet játszó Fekete János – aki ekkor még csak a Magyar Nemzeti Bank Devizaigazgatóságának helyettes vezetője volt – azt javasolta, hogy elégítsék ki Bickenbach követelését, mert később majd úgyis megdolgozik a megelőlegezett bizalomért.

Az ország nyomorgott, de azért kifizették az ex-nácit

A magyar hírszerzés értékelése szerint a döntés meggondolatlan volt. Kereskedelmi és pénzügyi körökben gyorsan híre ment annak, hogy a magyar állam sokadszorra nagyobb összegű kölcsönt nyújtott Bickenbachnak, akit már 1953-ban és 1954-ben is kisegített. Mindezt annak ellenére, hogy Magyarország szerény valutakészlettel rendelkezett, rendszeresen kölcsönre szorult, illetve hitellehetőségek után kutatott. A kérdéses pillanatban különösen kirívó volt a magyar nagyvonalúság, hiszen 1956-ban a nemzeti jövedelem 11 százalékot zuhant; december hónapban még mindig nem folyt számottevő termelés a nehézipari vállalatoknál.

Az ország fizetőképessége határán volt, a pénzügyminisztérium moratóriumot akart hirdetni a hitelezők felé. Az is nyilvánvaló, hogy Magyarország fizetőképessége nagymértékben függött a külkereskedelemtől, így Bickenbach kisegítése azt a célt szolgálhatta, hogy a külkereskedelmi vállalatok ne veszítsék el a nyugatnémet piacaikat. A hitelezők felé is lehetett egy megnyugtató üzenet: fizetőképesek vagyunk, szép csendben akár át is lehetne ütemezni a törlesztéseket, hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, urai vagyunk a helyzetnek. Bickenbach támogatását azonban olyan körök is rossz szemmel nézték, akik szintén fontos gazdasági partnerei voltak a kommunista Magyarországnak, így feléjük körültekintően kellett kommunikálni a történteket. Ilyen ellenlábas volt Gerhard Todenhöfer, a tősgyökeres náci kereskedő.

Goebbels összekötője is átmentette magát

Gerhard Todenhöfer ugyancsak Adolf Hitler pártjának funkcionáriusaként kezdte karrierjét, még nemzetiszocialista elvtársai körében is kiemelkedett rendkívül radikális nézetei miatt. A marburgi egyetemen a helyi ifjúsági szervezet vezetője volt, ennek köszönhetően fiatalon került magas beosztásba a Külügyminisztériumban: kormánytanácsosként összekötő volt Joachim von Ribbentrop és Goebbels között. A háború alatt egy időre a finnországi konzulátusra helyezték, majd a később háborús bűnösként elítélt Ferdinand Schörner tábornagy mellett politikai tisztként teljesített frontszolgálatot. 1945 után Todenhöfer joggal félhetett attól, hogy ő is a vádlottak padjára kerül, de számonkérése elmaradt, pedig külügyi szolgálata idején a zsidó ügyekért felelős osztály helyettes vezetője volt. Megmenekülését kiváló kapcsolatrendszerének köszönhette; jóakarói még azt is megakadályozták, hogy tanúként hallgassák ki.

Todenhöfer külkereskedelemmel kezdett foglalkozni a háború után, és magyar vállalatokkal létesített kapcsolatot. Becher mellett ő volt a másik legfontosabb partnere a Monimpexnek, a Nyugat-Németország felé irányuló mézexport felét ő bonyolította, de a Terimpex és a Hungarofruct is szerződéses partnerei között tudhatta az ex-náci üzletembert. Bickenbach kiterjedt monopóliuma a nyugatnémetek felé irányuló magyar exportban nyilván érintette Todenhöfer érdekeit, és szóvá is tette kifogásait egy diplomáciai szintű megbeszélésen.

Todenhöfer véleménye egyáltalán nem lehetett közömbös a Külkereskedelmi Minisztériumot képviselő főosztályvezető, a sorozat egy korábbi részében már svájci rezidensként megismert Nyerges János számára. Todenhöfer jó kapcsolatokkal rendelkezett a német kormánykörök felé Georg Kiesingeren keresztül, aki ekkor a Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének alsóházában a külügyekért felelős bizottság elnöke volt.

A legitimációs problémákkal küzdő kádári kormányzat elfogadtatása a nyugati hatalmakkal központi kérdés volt a forradalmat követő hónapokban, Kiesinger és Todenhöfer pedig már 1957 tavaszán megfogalmazták aggodalmaikat a megtorlásokról kiszivárgó hírek miatt. A statáriális ítélkezés a nyugati közvélemény ellenérzését váltotta ki, ezért így intették Kádárékat: ilyen ítéleteket nem szükséges hozni, vagy ha hoznak, nem szükséges azokat nyilvánossá tenni.

Nyerges erre azt felelte, hogy „ezek az ún. felháborodások nem őszinték és ahogy a németeket nem zavarja az, hogy milyen demokrácia van mondjuk Spanyolországban, Iránban vagy Dél-Afrikában és vígan kereskednek ezekkel az országokkal, ne zavarja őket Magyarországon sem a belpolitikai helyzet”.

Visszautasították az ex-nácik kritikáját

Nyerges és a magyar külügyi tisztségviselők számára nyilván könnyű volt a németek kritikáit visszautasítani, hiszen azokat olyan emberek fogalmazták meg, akik nem is olyan régen a náci népirtáshoz asszisztáltak. A porhintésre ugyanakkor erős fogadókészséget mutatott a német delegáció is. Politikai érdek kötötte össze őket: a magyar fél bízott benne, hogy Kiesinger fontos kormányzati pozíció várományosa lehet a közeljövőben, így az NSZK legmagasabb döntéshozói között olyan politikust tudhatnak, aki számításba veszi a magyar gazdasági érdekeket. Kiesinger is örült mindenféle külpolitikai látszateredménynek, hiszen Adenauerrel szembeni támogatottsága nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy biztosítva lássa a jövőre vonatkozó terveit: a kancellári székbe pályázott.

Láthatjuk, hogy a negyvenes években kialakított üzleti kapcsolatok jelentős részét a náci Németország egykori tisztségviselőivel kötötték meg, és ez a kapcsolatrendszer átöröklődött a korai Kádár-rendszerre is. Miközben Kádár és pribékjei „fasiszta csőcseléknek” minősítették az 1956-os szabadságharcosokat, ők valódi nácikkal üzleteltek.

(folytatjuk)

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: Northfoto)