Hetek óta tart az orosz–ukrán háború. Kárpátalja az egyetlen biztos menedéke most Ukrajna lakosságának. Sokan, köztük számos kárpátaljai is elhagyta az országot a harcok kezdetekor. Kacsó Géza, a bátyúi református gyülekezet lelkipásztora maradt a híveivel. Felesége, Kacsó Dóra hitoktató, négygyermekes édesanya most a menekültek vigasztalója, őt kérdezte a helyzetről a Reformátusok lapja.
Kacsó Dóra elmondta: Átlagos napra ébredtünk a háború kitörésekor. Nem néztünk híreket, nem tudtuk, mi történik az országban. A férjem a két nagylányt szokás szerint elvitte a Nagydobronyi Református Líceumba. Megcsörrent a telefon, ismerősöm mondta: kitört a háború. Majd jött a hívás az iskolából: gyorsan menjünk a lányokért, mert a tanintézményeket bezárják. Óriási félelem, pánik alakult ki, már délelőtt száz hívásom volt, rengeteg üzenet, tanácskérés, búcsú. Bennünket a gyülekezeti tagok távozása is megérintett. Sokan fogták az útlevelüket, beugrottak az autóba, és mentek a határra. Elsősorban olyan családok, amelyek férfitagjai menekültek a behívó és a harcok elől.
Első reakcióm az volt, hogy menteni kell a gyerekeket, – mondta. A történések őket is sokkolták. Akkor még senki sem tudta, hogy a harcok meddig fognak elérni. A férjem mondta, hogy mi mehetünk, de ő semmiképp sem hagyja el a gyülekezetét. Az itthon maradás mellett egy Ige segített Jeremiás könyvéből: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Arra gondoltunk, ha Isten ezt megígérte, akkor legyünk együtt türelmesek.
A Kacsó Család/Forrás: reformatus.hu
A háború elején a gyülekezeti tagokkal szendvicset, teát, kávét, édességet vittünk a határátkelőhöz. Többen sírva visszafordultak, nem tudták a látottakat lelkileg feldolgozni. Bátyúban az egyik iskolában vannak elszállásolva a menekültek: gyerekek, anyukák, olyan férfiak is, akik még nem kaptak behívót, de már nem léphették át a határt. Őket élelemmel látjuk el, a gyerekeknek játékokat, ruhákat gyűjtöttünk, de a jó szó is sokat segít. Vannak itt olyanok, akik abban bíznak, hogy a háború után újraépíthetik otthonukat, de olyanról is tudunk, aki a határ túloldalán sírva mondta: soha többet nem jönnek vissza.
Reménykedünk abban, hogy nem érnek ide a fegyverek. Az itthon maradottak bíznak bennünk, azt mondják: „A tiszteletes úr fogja lekapcsolni a villanyt.” A háború első vasárnapján azt hittük, alig leszünk tízen az istentiszteleten, mintegy nyolcvanan voltunk, múlt vasárnap már kicsit többen eljöttek, olyanok is, akik korábban nem jártak. Ha Isten megígérte, hogy gondot visel rólunk, akkor ő megóv bennünket.
Forrás és teljes cikk: reformatus.hu
Kiemelt kép: Facebook/illusztráció
