Borítókép: A szerző könyvének plakátméretűvé nagyított borítója előtt (Fotó: Pinti Attila/Liget.ro)

Hiánypótló rocktörténet jelent meg Erdélyi magyaRock (1970–2010) címmel, a kolozsvári Exit könyvkiadó gondozásában. Népszerűségét bizonyítja, hogy Erdély-szerte diadalútra indult a könyv, szaporodnak a meghívások, száll a híre és már a magyarországi szervezők is érdeklődnek. A könyvbemutatókon a szerzőn kívül a könyv szereplői, a valamikori bandák is fellépnek, feltámasztva így a múlt legendáit. A kötet szerzője Zilahi Csaba, aki a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásának zenei szerkesztője, rockújságíró.

A vele készült beszélgetésből közlünk részleteket. 

– A hetvenes évek közepén ejtett rabul a rock and roll – meséli a szerző. – Akkor már javában dübörgött az első és legismertebb erdélyi magyar rockbanda, a Metropol, de csak 1978-ban vehettem meg az első lemezüket. Több koncertjüket is elcsíptem. Nagy kedvencem volt a kolozsvári Semnal M., amelyik románul énekelt, de magyar tagjai is voltak-vannak. És persze minden magyarországi zenekar koncertjén ott voltam, amit Kolozsváron tartottak, a Generál, az LGT, a Fonográf, a Color, a Dinamit fellépésein, de a nyolcvanas évek elejétől már egyet sem engedtek Romániá­ba. Így is voltak nagyon jó koncertek hazai csapatokkal minden stílusban, a hard rocktól, jazz rocktól a progresszív rockig, heavy metalig. Igaz, utazni nem nagyon lehetett, így többnyire csak azokat láttam, akik Kolozsváron léptek színpadra. 1990 után aztán kinyílt a világ, nekem pedig – rádiósként – hivatásból is ott volt a helyem, ahol a rock and roll dübörgött.

– Minden művészeti és tudományos területen azt szokták mondani Erdélyben, hogyha igazán érvényesülni akarsz, menj Budapestre vagy Bukarestbe. Mivel Erdélynek nincs fővárosa és nincs megfelelő szakmai infrastruktúrája, ezért erdélyi művészből nem lehet sztár. Ráadásul az erdélyi magyar művész nincs megfelelőképpen mediatizálva. Az erdélyi rockbandák hogyan tudtak érvényesülni régen és most?

– Így igaz, a két főváros a mai napig megosztja az erdélyi zenészeket. Ha országos hírnévre akarnak szert tenni, el kell dönteniük, hogy milyen nyelven énekelnek, és eszerint próbálhatnak bekerülni valamelyik főváros zenészberkei­be. Persze vannak, akik az angol nyelvet választják több okból is: a zenekar vegyes nemzetiségű, a román és a magyar rajongókhoz is akarnak szólni, és titokban reménykednek, hátha sikerül nyugatabbra is befutni. Nyilván a rendszerváltás előtt csak Bukaresten keresztül vezetett az út, de ma már a magyarországi kapuk is nyitva állnak. Ha valaki Budapesten fut be, akkor szülőföldjén, Erdélyben is népszerű lesz. Erre a „visszacsatolásra” legjobb Bagossyék, azaz a Bagossy Brothers Company példája, akiket már többen is követtek.

– Milyen szempontok alapján állította össze a kötetet?
– Mivel a hetvenes években az erdélyi magyar közmédia és az országos zenei fesztiválok által hamar ismertté válhattak az úttörő rockzenekarok, az első fejezet ezt az évtizedet mutatja be. A nyolcvanas évekre ezek a lehetőségek megszűntek, a magyar tévé- és rádióműsorokat betiltották, ezért a műfaj régiósodott, azaz a zenekarokat csak a szülővárosuk környékén ismerték. Ez mintegy 2010-ig tartott, ezért a következő fejezetekben egy-egy régió zenekarait mutatom be, lexikális adatokkal, illetve korabeli újságcikkekkel. Fontos hangsúlyoznom, hogy a kötetben szereplő információk első kézből, a zenekaroktól származnak, nem az internetről. Annál is inkább, mert sokan közülük az internet előtti időkben voltak aktívak.

– Mi a helyzet a mai erdélyi zenekarokkal?
– Szerencsére az elmúlt évtizedben a magyarországi popzenei berkekben tudatosult, hogy a műfajnak Erdélyben is vannak kiváló művelői, hogy a határon túli rockzene szerves része a magyar rocknak. Ma már a székelyföldi együttesek komoly támogatásokra pályázhatnak, olyan lehetőségeik vannak, amelyekről 15-20 évvel ezelőtt még álmodni sem mertek a gyergyói, sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi csapatok. Ilyen szempontból 2010 körül új korszak kezdődött, ezért is írtam a kötetben az előző négy évtized, a hőskorszak zenekarairól, azokról, akik folyamatosan falakba ütköztek, akiknek nem volt esélyük kitörésre, de akik álmaikat, szabadságvágyukat a rock nyelvén tudták a legjobban kifejezni.

Forrás: mno.hu (Zorkóczy Zenóbia)