Most a saját bőrünkön érezhetjük, milyen az, amikor versenyt futunk az idővel. Sokan személyesen is megtapasztalják, mások – jó esetben – az országért, nemzetért aggódnak, s vannak olyanok is, akik ellenünk dolgoznak.
Mármint itt bent, az országban. „Versenyt futni az idővel” – ez persze csak egy kifejezés. Harmóniában lenni az idővel: ez az igazi cél. Nem az idővel futunk mi versenyt –, azt a maratont biztosan feladni kényszerülnénk – hanem a körülményekkel. Az ostobasággal, agresszivitással, haszonleséssel, gyűlölködéssel, pusztulással és mindazokkal a rossz tulajdonságokkal, amelyek úgy látszik újra meg újra felülkerekednek az emberiségen vagy annak jelentős részén. Az ilyen állapotnak legjellemzőbb tünete a háború. Ha ezekből a jellemző tünetekből nem kérünk, értelemszerűen a háborúból sem kérünk. Csakhogy – minő véletlen – ilyenkor szokott olyan nemzetközi nyomás nehezedni ránk, aminek eddig nem tudtunk ellenállni. Ennek a nemzetközi nyomásnak az eszközei a huszadik században így néztek ki: ideológiai kényszerzubbony, szövetségi rendszerbe vonás, gazdasági függésbe vonás, végső soron katonai megszállás. Megint erről van szó?
A rendszerváltoztatás utáni másfél évtizedben úgy tűnt, hogy a belépés az euroatlanti szövetségbe kézenfekvő Magyarország számára. Gazdasági fejlődésünk, katonai védelmünk biztosítása is ezt sugallta. Végső soron bármiféle megszállás elleni garanciánk ma is a NATO-tagság. Persze csak akkor, ha a NATO önmaga nem válik megszállóvá. Gazdasági felzárkózásunk és egész kulturális, politikai tradíciónk természetes megnyilvánulása az Európai Uniós tagság. Másra elcserélni ezt ma sem lehet. Egyedül pedig nem megy. Magam híve lettem volna a semlegességnek a rendszerváltoztatás idején, de annak felvállalásához nagyon nagy bátorságra lett volna szükség. Talán szembeszegülésre is azokkal, akiktől éppen a segítséget vártuk. Ma már ezt végképp nem lehet megkockáztatni, mert – éppen a háborús őrület miatt – ellentétesek a folyamatok. Szembe menni dezertálásnak, ellenséges mozdulatnak hatna.
Versenyt futunk hát az idővel, vagyis a körülményekkel. Ki tudunk-e tartani addig, amíg megjön az emberiség világmegváltásba belegabalyodott részének az esze. Meg tudjuk-e őrizni az életnívónkat, életstílusunkat, kultúránkat? Egyáltalán: meg tudjuk-e őrizni önmagunkat? Nehéz dolog ez, mert ahogy egyre feszültebbé válik a helyzet, annál több kompromisszumra lesz szükség. Csakhogy nagyon vékony már az a mezsgye, ahol még a kompromisszumok teremnek, s könnyű átbillenni a határon. Most nagy szükség van a magyarság évezredes képességeire, de úgy, hogy minden korábbi hibájából – átbillenéseiből – tanulva döntsön. Döntsön, akit ezzel megbíztunk, mi pedig akár súlyos áldozatok árán is álljunk mellette a döntés után. A kétségbeesést – s ezzel a bukást – csak így lehet elkerülni.
A helyzet nagyon súlyos, de bizonyosan nem reménytelen. A háború, az energiaválság, az élelmiszerválság, a migráció, a vírusválság csak tünetek. Egyiket sem mi idéztük elő. Mindet lehetne kezelni. Történelmi léptékkel – egy pillanat alatt megoldható lenne a béke ügye. Oroszországot és Ukrajnát – ha a mérvadó hatalmak a háború ellen lennének, nem pedig az egyik fél, vagy mindkettő ellen – kényszeríteni lehetne a békére. Minden eszköz meglenne rá. Az energiaválságot – az értelmes klímacélokkal egyetemben – hetek alatt meg lehetne oldani. Évtizedek óta kész tervek vannak az élelmiszerválság (éhínség), a migráció kezelésére. A vírus ellen az önkorlátozás, önfegyelem hozhatna eredményt. Utóbbiak megoldása hosszabb időt venne igénybe, de a sikerhez – mint az előzőekénél is – leginkább akaratra lenne szükség. Döntésre. A helyzet súlyosságát az adja, hogy jelszavak és frázisok kényszere degenerált gondolkodást, magatartást kényszerített ki – tenyészt – Európában és az USA-ban. Ezért nincs akarat a valós problémák megoldására.
Azonosulási kényszer van, ugyanúgy mint a nemzeti szocialista rendszerekben, vagy a kommunista világban. Ezt a félelem mozgatja. Miből fejlődött ki ez a félelem, ami egyre hatalmasabb lavinává terebélyesedett, nem tudom megfejteni. Ez a félelem ma már több is mint kenyérféltés. Zsarolás, fizikai fenyegetés, kirekesztés, megbélyegzés, kvótamentalitás, numerus clausus, lényegében nyílt rasszizmus. És ehhez sem Röhm SA legényei, sem Dzerzsinszkij Csekistái nem kellettek. Ávósok, Secusok, Stasi-gengszterek, falangisták, fekete inges fasiszták, Mao-forradalmárok, Ku Klux Klan-csuklyások sem kellettek. Hát mitől ez a félelem?
A szorongástól magától. A félelem kultúrájától. Az elhagyatottságtól. Istentől, baráttól, társtól, mestertől. Anyától, apától. Magány ez, mely tömegbe rejtőzik. Retteg a világ: a világvégétől, attól, hogy megfagyunk vagy megsülünk, a tengerek elöntik a városokat, a gleccserek ránk szakadnak, jönnek a földönkívüliek (esetleg már itt is vannak); hogy éhen halunk, hogy túlzabáljuk magunkat; rettegünk a vírustól, koleszterintől, cukortól; a főnöktől, a szomszédtól, a női kollégától, akinek bókoltunk huszonhárom éve (me too); a családon belüli erőszaktól, a családtól magától, a férfi a nőtől, a nő a férfitől. Mintha nem lenne elég, hogy félünk a haláltól. Akkor is, ha megváltóként érkezik, akkor is, ha szinte már várnánk.
Versenyt futunk az idővel. Versenyt rettegünk. Ugyanezt tették elődeink is. Meghülyült náci németek, felhatalmasodott szovjet oroszok között őrlődve. S akkor még az összes többi szélsőséges világmegváltó mozgalomról nem is szóltunk. Hoztunk kompromisszumokat. Engedményeket tettünk. Német ügyekben, zsidóügyekben. Mindig a magunk kárára is. Amennyivel még úgy gondoltuk, elviselhető lesz a nyomás. Aztán beléptünk a háborúba, csak úgy korlátozottan, 45 ezer emberrel. Úgy se tart sokáig. Aztán már a kétszázezerrel, aztán mindennel. Aztán megszálltak a németek. Bombáztak az angolszászok. Hiába óvtuk katonáinkat, polgárainkat – a zsidó honfitársainkat is –, minden oda lett. Csúnya vég.
Aztán megint versenyt futottunk az idővel. Mások idejével, nem a miénkkel. Ugyan az oroszok megszálltak, de nem lehetett tudni, meddig maradnak? Abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb azért hazamennek. Megkötjük a békeszerződést, kifizetjük a jóvátételt, meg még, amit követelnek. És megint engedményeket tettünk. Az ötödik hadoszlopot bevettük a kormányba, átvettük a kötelező frázisokat „Örök hála a felszabadító dicsőséges Szovjetuniónak és szeretett vezérének a Nagy Sztálinnak.” Észre se vettük, hogy ebből nagyon hamar az lett, hogy aki nem ezeket kántálja, az reakciós. Aki reakciós az fasiszta, aki fasiszta azt ki kell iktatni. Kiiktatták, akit értek. Parasztot, polgárt, fiatalt, öreget. S amikor még egyszer utoljára kiegyenesítettük a gerincet, válogatás nélkül a pesti srácokat, de hányat!
Versenyt futunk az idővel. Az idővel? A nekünk kiszabott időnkkel. Velünk fut már ki tudja mióta. Néha kacag, simogat, olyan, mint a tavaszi szél, máskor belekap a hajunkba, lányok szoknyájába, télen megrángat, leteper a hóba, rejtekbe űz. Az a mi időnk. De sokféle bátor legény, szép leány, bölcs öreg, tudós tanár, erős fejedelem, testetlen szellem futott vele. Ott bent a lelkekben. Nem is vele kell versenyezni, hanem a körülményekkel. Amelyek sokszor erősebbnek bizonyultak nálunk. A nyomással, amelyet nem jól bírtunk. Félő, hogy sokan nem bírjuk most se. Ilyenkor aztán előbújnak az uszítók. Hátha megint sikerül felhergelni az embereket, bele a bukásba, pusztulásba.
Bírjuk-e most? Megpróbálni meg kell, mert úgy-e, ha meg sem próbáljuk, szemrehányást csak magunknak tehetünk. Menjünk hát együtt. A régiek tudása, áldozata, tévedése, elkötelezettsége szálljon velünk. Tudjuk jobban, merjük jobban, s ha áldozat kell, vállat a vállhoz – ki ne lépj a phalanxból –, vállaljuk együtt. Ha sokba kerül akkor is, mert annyi bizonyos, hogy ha ez a nemzedék is elbukik – hányan szeretnék! –, sok esélyünk már nem marad. Van szövetségesünk: az idő, mely itt fut velünk, s egy lélekben múlt, jelen s jövendő.
(A szerző történész)
Kiemelt kép: PS
