Hogy ne menjek messzebb gondolataimmal a legközelebbi stációnál, ilyenkor óhatatlanul mindig eszembe jut a szomszédos Ausztria.
Ott a legtöbb településen a templomkertben vagy a templom tőszomszédságában van a temető. Isten házának tövében, hogy az azon a helyen élőknek nap, mint nap az eszükbe jussanak szeretteik. Hogy tudjuk, valamennyien Isten gyermekei vagyunk, mi, akik még a földön járunk és azok, akik már lelkükben a legközelebb vannak az Atyához. Mondhatjuk, hogy az együvé tartozás jelképe a templomkertben lévő temető is. Aki csak arra megy, ha nem is tér be, de egy pillantást vet befelé és minden bizonnyal szeretteire gondol. Az est beálltával – hétköznap is – pislákolnak a mécsesek, jelezve, hogy lélekben és szeretetben együtt vagyunk.
Ezzel szemben nálunk sok helyütt már a települések szélére kerültek a temetők, távol attól az úttól, amerre minden nap járunk. Így merülnek feledésbe azok, akikről végül is évenként egyszer megemlékezünk. A mai kor embere – tisztelet a kivételnek – leginkább kötelességtudatból megy évente egyszer a temetőbe. Még szerencse, hogy évszázadok óta él ez a szokás és jó, hogy kialakult, mert legalább ilyenkor „díszbe öltöznek” a temetők és rövid időre gondolatban is velünk vannak szeretteink. Holott, ha az utunkba eső templomkertekben lennének a temetők, bizton állíthatom november első két napja – nem a társadalmi elvárásnak megfelelő kötelességtudó nap lenne, hanem – valóban piros betűs ünnep lenne. Ahogy azokon a helyeken, ahol még a Teremtő házának tövébe kerülnek a fejfák. Mert megtanulhatnánk már végre, hogy Isten bölcsen teremtette a világot.
