„Ha bedől a vidéki kulturális intézményrendszer, akkor nem magyar kultúráról fogunk beszélni, hanem budapesti kultúráról, és ez nagyon nem mindegy” – figyelmeztet Demeter Szilárd.

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját kérdezte a válság túléléséről, a nemzeti kultúra értékhorizontjáról, a közmédia és a Petőfi Kulturális Ügynökség bonyolult kapcsolatáról a Mandiner. Ádám Rebeka Nóra interjúja.

Kezdjük egy viszonylag friss történéssel. A HVG-ben jelent meg önről egy cikk, melyben ez áll: „Miniszteri biztosi posztját elbukta ugyanúgy, ahogy az ötödik Orbán-kormány idején forrásai és lobbijai nagy részét is.” Elbukta?

A HVG alternatív valóságát nem tisztem korrigálni. Maradjunk a tényeknél: a miniszteri biztosi poszt az előző miniszter mandátumának lejártával a jogszabály erejénél fogva megszűnik, tehát

nem buktam el semmit, hanem véget ért egy kormányzati ciklus.

Az új miniszternek pedig nem nagyon vannak miniszteri biztosai. Az új kormányzati logika alapján úgy gondolhatják, hogy azért van a kulturális kormányzat, hogy oldják meg a dolgaikat lehetőleg az apparátuson belül. Csák János miniszter úr eddigi gyakorlata szerint Hoppál Péter kulturális államtitkár úrral közösen menedzseli azokat a várható problémákat, melyek a jelenlegi válságnak köszönhetőek. Ehhez a kultúrstratégiai intézmények vezetőit szövetségbe hívta. Nemrég voltam egy szűk körű informális értekezleten, ahol a jövőről beszéltünk, valamint rendszeresen jelen vagyok a Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő ülésein, amelyeken a kulturális támogatásokról döntünk. Annál nagyobb befolyásra eddig sem volt igényem, hogy a minket érintő döntéseknél kikérjék a véleményünket. Hatalmam soha nem volt, vagy legalábbis nem vettem észre, hogy lenne, nem is érdekelt ez a része a dolognak. Egy közepes méretű múzeum főigazgatójaként és a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnökeként nem hatalmat, hanem feladatokat kaptam.

Megkeresték önt a cikk írásakor?

Hamvay Péter hvg-s újságíró írt nekem címezve pár kérdést – ha jól emlékszem, hétfő reggel –, hogy hétfő estig adjam meg a válaszokat. Visszaírtam neki, hogy azért játsszunk korrekten. Rengeteget dolgozom, alig van egy lélegzetvételnyi időm. Kértem, hogy adjon tisztességesebb határidőt, akkor természetesen válaszolok, mint ahogy minden sajtómegkeresésre válaszolok. A többi a szokásos kremlinológia: megjelentette a cikket névtelen források véleményét tényállításokként kezelve. Minimum vicces az „annál rosszabb a tényeknek” oknyomozói újságírói gyakorlat.

Vagy ez a klasszikus komcsi tempó, amikor összekeverik a vádiratot az ítélettel?

Mindegy, érdektelen, ugorjunk.

Itt a Petőfi Rádió és TV ügye. Sokan a 2007-es könnyűzenei rádióvá alakítást tartják a Petőfi Rádió a fénykorának, viszont pár éve megkezdődött egy reform, ami az „elszabadult rádiót” próbálja új irányba terelni. Hogyan értékeli az eddig megtett utat?

A Petőfi TV és Rádió eddig a közmédia gyártásában és irányításában működött. Tavaly a Petőfi-bicentenárium kapcsán kötöttünk egy együttműködési megállapodást, hogy érdemben fogjuk együtt fejleszteni a tartalmakat. De arra jöttünk rá az elmúlt egy év tapasztalatai alapján, hogy ez így nem fog működni, hiszen két teljesen különböző logikai rendszer szerint működik a Petőfi Kulturális Ügynökség és a közmédia.

Mindig lesznek súrlódások, és végül nem az születik meg végeredményként, amit mind a ketten szeretnénk. Ezért úgy döntött a közmédia vezetősége, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség, illetve az ügynökség cége, a Petőfi Média Group – külsős gyártóként – fogja gyártani a Petőfi TV és Rádió adásait. Ami nagyon elgondolkodtató annak kapcsán, hogy milyen irányba kellene menni, az az NMHH 2021-es könnyűzene-fogyasztásra vonatkozó kutatása.

A témáról született egy átfogó cikk a minap. A kutatásokból kiderül: a streaming felületeken legtöbbször hallgatott előadók és dalok, illetve a rádiókban leggyakrabban játszott előadók és számok között napjainkra jóformán semmiféle átfedés nincs.

Pontosan.

Mintha két párhuzamos világ létezne. Ez mindenképpen elgondolkodtató.

Egyfelől mi a hagyományos médiumokat – televíziót, rádiót, nyomtatott sajtót vagy akár az online portálokat, amik még portál-logikában működnek – kultúraközvetítő eszközként fogjuk fel, tehát azt mondjuk, van valami kultúrahordozói funkciójuk. Másfelől igaznak fogadjuk el „a szent piac égisze alatt”, hogy a közönség a pénzével dönt. Tehát ha piaci alapon az a működőképes, amiért hajlandó fizetni a befogadó, akkor azt látjuk, hogy a kultúraközvetítés – jelen esetben a teljes magyar rádiós játszás – és a közönségigény között nincs korreláció. A kínálat és a kereslet nem találkozik. Kicsit paradox a helyzet, mert azt mégsem mondhatjuk, hogy a pillanatnyilag topon lévő sztárok dalkincséből kellene csak játszania a rádióknak. Mégiscsak kell lennie egy értékszemléletnek. Ez a magyar kultúra szempontjából kardinális kérdés lesz a következő években.

És van itt még valami:

érkezik most egy rettenetes erejű válságözön, ami a kulturális infrastruktúrát – főként a vidékit – teljesen hazavághatja.

A közönséggel való találkozás lehetőségei radikálisan beszűkülhetnek a következő években. Nem lesz annyi falunap, nem lesz elég vidéki klub vagy fesztivál, ahol lehet játszani. Emiatt strukturálisan kell újragondolni az egészet. Ebben a szerkezeti újragondolásban van egy kultúrpolitikai misszió is, ami miatt egyáltalán elvállaltam a Petőfi Rádió kérdéskörének menedzselését. Azt kell eldönteni, mi az, amit elfogadunk kívülről jövő életmód-válaszként, s mi az, amire megpróbáljuk a saját életmód-válaszainkat megerősíteni.

Milyen példát tud erre mondani?

Távolra vezetne ez a történet, de jelzésértékűen mondok egy példát. Azt senki nem tagadja, hogy volt Afrikában gyarmatosítás, rabszolgatartás – ezek létező problémák, csak épp nem a mi problémáink. Nekünk nem voltak gyarmataink és nem tartottunk rabszolgákat. Az, hogy fehér bőrű emberek ültek ennek a rendszernek a tetején, még nem elég közös alapnak, hogy mi is morális felelősséget vállaljunk a történtekért. Márpedig azt látjuk, hogy a BLM-mozgalom ebben találja meg a saját áldozatiságát, és ezt próbálja feljátszani.

Ehhez nekünk nincs közünk, viszont beszivárog a hazai popkultúrába is. Nyugaton már elég masszívan jelen van ez az áldozatiság-politika, mindenki áldozat. És ez még úgy is fennáll, hogy az afroamerikaiak most azt sérelmezik, hogy a transzok elvitték róluk a fókuszt. Ugyanis az történik, legalábbis Dave Chapelle szerint, hogy a feketék több száz éven keresztül kínlódtak, hogy az egyenjogúsági mozgalmat valahogy sikerre vigyék, erre jött pár gazdag fehér férfi, aki hirtelen nőnek érzi magát, és már minden róluk szól. Ezek lehet, hogy Amerikában releváns felvetések, de a mi kulturális kódrendszerünk szerint nem értelmezhetőek.

Nagyon óvatosnak kell lenni a popkultúrában is,

tudnunk kell, mi az, ami a mi témánk, mi az, ami nem.

Ennek kapcsán, visszatérve az NMHH kutatására: érdekes jelenségre hívták fel a figyelmemet. A streaming oldalak legnépszerűbb előadóinak 90 százaléka a rapszcénából érkezik, mely műfajnak a mi történelmünket nézve semmiféle kulturális beágyazottsága nincs. Ez egy világszinten tapasztalható jelenség, ami hazánkba is begyűrűzött. A műfajt viszont teljesen ignorálják a rádiók. Kell ezen változtatni?

Ez egy sokrétű vita. Én most azt találtam ki, hogy létrehozunk egy zenei tanácsot a magyar könnyűzene tetején lévő nagy öregekből, illetve olyanokból, akik letettek már valamit az asztalra: Gőz László, Tátrai Tibusz, Nagy Feró, Both Miklós és a többiek. Velük szeretnék ilyen kérdéseket megvitatni.

Itt a kérdés nem az, hogy melyik hiphoppernek vagy rappernek van helye a rádióban, hiszen aki ezt műfajilag jól csinálja, annak helye van. Bevallom, az egyik kedvenc albumom a mai napig Snoop Dogg Doggystyle című ’93-as albuma. Harmincéves album, szerintem azóta sem csináltak olyan jót, de ez csak privát vélemény. Visszatérve: ez egy nagyon kényes kérdés. Amire nagyon oda kell figyelni, az az, hogy mikor beszélünk lázadó, szabadságszerető rapről, és mikor beszélünk agitpropról.

Az agitpropot a kommunista diktatúrában kipróbáltuk, nem jó, nem eredményez értékálló műveket.

Bródy Jánosnak is megírtam épp a Mandineren, hogy mindenfajta áthallásával együtt zseniális dalszövegei voltak a korábbi korszakaiból, de mióta átment agitpropba, elveszítette a súlyát és vacak lett a szöveg.

A másik, ami nagyon fontos, az a hangszeres zene. Ne spóroljuk ki a zenéből a zenészt. Póka Egonnal – Isten nyugosztalja a mestert – rengeteget vitatkoztam a DJ-k kapcsán, mert én szerettem volna a DJ-társadalomnak is támogatást adni a covidos időszakban. Ő meg azzal indított, hogy ezek villanyszerelők. Aztán sikerült meggyőznöm, hogy ehhez a műfajhoz is kell tudás, felkészültség, harmónia-hallás, a különböző szetteket, loopokat nem lehet csak úgy egymásra dobálni. Nyilván sokat segítenek az algoritmusok, de próbáljuk meg a hozzáadott értékén kezelni ezt a szcénát is. Ettől függetlenül mélységesen egyetértek Pókával és a régi vágású zeneipari szereplőkkel abban, hogy hagyjuk benne a művész lelkét a zenében. Az irodalmat sem tudjuk író nélkül elképzelni. Ez tehát több szempontot igénylő mérlegelés.

Nem beszélve az imént említett kultúrpolitikáról.

Nézze, mégiscsak ez a negyedik kétharmados felhatalmazás az Orbán-kormány mögött, ami azt jelenti, hogy a választópolgárok tekintélyes többsége egyetért azzal az iránnyal, amit Orbán Viktor és kormánya képvisel. A képviseleti demokráciának pont az a lényege, hogy a választópolgárok megválasztanak valakit, felhatalmazzák az érdekeik és értékeik képviseletére, befizetik az adót, és rábízzák a kormányzatra, hogy döntse el ő, mire költi. Innentől kezdve a kulturális kormányzat megmondhatja azt, hogy számára mi a kívánatos irány, és ezt a közpénzből működtetett kulturális intézményeknek tartaniuk kell. Az, hogy mi a nemzeti kultúra, le van írva az alaptörvényben – ott van az összes érték, amit mi magyar nemzetként fontosnak tartunk.

Ami azon az értékhorizonton belül van, az oké, ami azon kívül esik, az alkotmányellenes.

Nagyon egyszerű a cezúrákat meghúzni.

A teljes interjú ITT olvasható!

Kiemelt kép: Illyés Tibor/MTI