És hát itt van nekünk András. Megveszi az elektromos autót meg az e-rollert, aztán háborog, hogy az akkumulátorokhoz gyárat kell építeni – Francesca Rivafinoli cikkét szemlézzük

Előrebocsátom: se okostelefonom, se autóm, se e-rollerem, se elektromos borsőrlőm. Semmiféle gyöngéd érzelmek nem fűznek tehát az akkumulátorokhoz; mint ahogy ahhoz az Európai Bizottsághoz se, amely az alacsony kibocsátású mobilitás európai stratégiájában

kifejezetten leszögezte: „ki kell alakítani az elektromos járművek új generációs akkumulátorcelláinak hazai termelőbázisát”.

De ha egyszer ki kell alakítani, akkor ki kell alakítani – ki vagyok én, hogy felülbíráljam a zöld progressziót.

Ellenben van itt nekünk egy Fekete-Győr Andrásunk, aki amellett, hogy miniszterelnökjelölt-jelölti programjába eminens européerként külön beleírta, hogy 2035-től kizárólag elektromos autókat engedne forgalomba hozni, minden morális és környezeti fenntartás nélkül vásárolt magának egy elektromos rollert (amelyet aztán idő előtt használhatatlanná is tett, drasztikusan lerövidítve egy földrészeken átívelő gyártási folyamatban elkészült árucikk élettartamát).

Erre most ugyanő kikel az „élhető jövőt” veszélyeztető „környezetpusztító” akkumulátorgyár ellen.

Miért, eddig vajon mi volt az elképzelés, hogyan jönnek létre az oly kívánatos e-járművek? Biovetőmagból kelnek ki a kiskertekben, az akkumulátor pedig egyfajta belső szervük, amely az egyedfejlődés adott pontján pici kicsi sejtecskékből magától kialakulna, ha a NER hagyná?

Vagy eddig se volt kérdés, hogy a szükséges kobaltot gyakran gyerekek bányásszák Kongóban, hogy a lítiumot napi 21 millió liter víz felhasználásával nyerik ki az Atacama-sivatagban, hogy minden egyes tonna kibányászott ritkaföldfém után egy tonna radioaktív hulladék keletkezik Mianmarban, valamint, hogy ahhoz a bizonyos e-rollerhez is kellett valahol egy kínai gyár – de amíg nem lehetett tőkét kovácsolni a bolygóféltésből, addig mindez irreleváns volt?

Csillogó szemmel, a padból majd’ kiesve jelentkezik, hogy Brüsszel néni, nekem minden porcikám kívánja ám a mielőbbi 100 százalékos e-mobilitást (ne várjunk addig, amíg jön egy jobb technológia);

aztán hátradől, hogy oldják meg a környezetkímélő előállítást a mianmari milíciák, mi pedig utána majd büszkén kitesszük magunkra a „Kibocsátásmentes Európa” kitűzőt.

Annál is gyanúsabb ez, mivel van egy magát zöld pártnak nevező Párbeszédünk is, amelynek frakcióvezetője, Szabó Tímea szerint (már ha jól értelmezem az avantgárd szintaxissal összerakott helyzetelemzését) az uniós zöld átálláshoz nélkülözhetetlen energiatároló berendezések helyben történő előállítása „perverz aljasság” és a „legkörnyezetpusztítóbbá” teszi az országot. (Bezzeg ha Kínában zajlana a gyártás, és onnan hoznák a cuccot a debreceni autógyárba, máris fellélegezne Gaia földanya.)

Ungár Péter most, 2023-ban azzal érvel az akkumulátorgyár ellen, hogy Magyarország túltolja, és bár „az elektromos közlekedés egy fontos eszköz lehet a zöld átállásban, de nem az egyedüli ilyen új technológia”. Ha a kormány holnap úgy dönt, engedélyezi a szélerőművek létesítését, nem teszi majd zsebre, amit 2027-ben fog kapni az LMP-től a szélenergia-termelés erőltetése miatt, meg a szegény elpusztuló madarak miatt.

Forrás és teljes cikk: Mandiner

Kiemelt kép: Hír TV