Ha van valami közös Magyarország és Izrael vezetőiben – amit más konzervatívoknak is követniük kellene, ha Orbán és Netanjahu hosszú életű hatalmához hasonlót szeretnének produkálni –, akkor az a derűs végzet szemléletmódja, amellyel még a legelvetemültebb ellenfeleikre is tekintenek.
A spanyol kutató ekképpen emlékszik vissza a Karmelitában tartott, azóta elhíresült háttérbeszélgetésre, amely Orbán Viktor és jó néhány külföldi újságíró között zajlott.
A találkozó résztvevői között volt Yair Netanjahu, Orbán izraeli kollégájának fia, aki maga is befolyásos tudós, testőreinek egy egész osztaga várakozott odakint.
- Hogy van az édesapja? – kérdezte Orbán, amikor megpillantotta a fiatal Netanjahut az asztal egyik végén.
- Megvan – válaszolta Yair – bár az utóbbi időben a baloldal felhördült az új kormánya ellen. Orbán, aki az utóbbi időben Izrael legfőbb uniós szövetségesévé vált, és rendszeresen megvétózza az Izraelt gyalázó határozatokat az EU Tanácsában, együtt érzett:
- Igen, láttam a Tel-Avivról készült légi felvételeket – mondta, utalva az Izrael-szerte zajló kormányellenes tüntetések legújabb fordulójára. Erre jött Yair válasza:
- Ugye tudod, hogy ki rendezte meg ezeket a tüntetéseket?
A költői kérdésre az egész teremben kitört a nevetés. Kétségtelenül figyelemre méltó, hogy a jelenlévők – akik Lengyelországból, Spanyolországból, Franciaországból, Németországból és egyéb országokból érkeztek – kivétel nélkül tudták, hogy Yair célozgatásának ki volt a célpontja. Az, hogy valamennyien, a világ négy sarkából érkezett cikkírók és riporterek rájöttek, hogy ki az ellenség, akire Yair utalt, valóban árulkodó a hazafiak és a globalisták között világszerte kialakulóban lévő küzdelemről.
Az általam mindebből levont tanulság azonban túlmutat Soros Györgyön.
Ez lecke volt arról, hogyan kell kezelni a baloldali ellenségeskedést, függetlenül attól, hogy történetesen ki áll mögötte.
Ha van valami közös Magyarország és Izrael vezetőiben – amit más konzervatívoknak is követniük kellene, ha Orbán és Netanjahu hosszú életű hatalmához hasonlót szeretnének produkálni –, akkor az a derűs végzet szemléletmódja, amellyel még a legelvetemültebb ellenfeleikre is tekintenek, nem utolsósorban a magyar származású filantrópra, aki ellenzéküket finanszírozza. A vállat vonó konzervativizmus arról szól, hogy beletörődünk bosszantó létezésükbe, miközben a legkevésbé sem hagyjuk, hogy megváltoztassák a kijelölt utat.
(…)
Orbán 2010-ig jobbára ellenzékben érlelődött, a hatalommal kapcsolatos korábbi félszegségét a nyolcévnyi hatalomnélküliség elmosta. Legfőbb prioritása az lett, hogy eltakarítsa elődei mocskát: abban az évben a kampányban egy egyszavas szlogent hirdetett: „Elég!”. E mögött azonban egy hosszabb távú stratégia rejtőzött, amelyet tavaly nyáron egy hasonló találkozón árult el.
A római birodalom nyomában uráli törzsek telepedtek le a Duna által öntözött és a Kárpátok által szegélyezett síkságokon, amelyek Pannónia tartományt alkották, és hamarosan felvették a kereszténységet, majd a Nyugat pályájára álltak. Ettől kezdve a mai Magyarország területén egy nyilvánvalóan nyugati életstílus vert gyökeret és virágzott, amelynek jövőjéért, fennmaradásáért Orbán Viktor hajlandó megkockáztatni még az elszigetelődést is.
Ez az életstílus a családot, Istent és a nemzetet helyezi a társadalom középpontjába, kapcsolatot épít más népekkel, miközben senkinek sem rendeli alá magát – függetlenül attól, hogy mindezt az ellenzék hogyan festi le.
Míg más nyugati vezetők arra törekedtek, hogy a szerintük elkerülhetetlennek tartott muszlim bevándorlás következtében megjelenő, idegen kultúrájú tömeggel a lehető legjobban kezeljék az együttélést, addig Orbán Viktor a csütörtöki találkozón az életmód fennmaradását nyilvánította elsődleges prioritásának: Elkerüljük ezt az együttélést – mondta.
Orbán is tudja, hogy víziója markáns ellenállásba ütközik, de bízik abban, hogy eredményei a széles körű jólét és a társadalmi-kulturális biztonság formájában megerősítik az átlagválasztót, és megnyitják az utat a Fidesz előtt, hogy centrális erőtérré váljon, ahogyan egy emlékezetes 2009-es beszédében fogalmazott is.
Víziója a 2010 óta megnyert három választás során csúcsosodott ki, de soha nem volt olyan eget rengető, mint a legutóbbi, 2022-es választáson.
Minden jel arra mutatott, hogy Orbán hatalma abban az évben véget ér. A teljes Orbán-ellenes ellenzék – a neonáci Jobbiktól a régi vágású szocialistákig és liberálisokig – Márki-Zay Péter mögé tömörült, akit a Biden-kormányzat (később kiderült, hogy 4,5 millió eurót juttattak a kampányához) és az EU nem túl finom módon támogatott, amely kétes jogállamisági indokokra hivatkozva csökkenteni akarta Magyarország részesedését a COVID helyreállítási alapból. Amikor a csütörtöki találkozón megkérdezték tőle, hogy szeretné-e, ha Magyarország az EU-ban maradna, Orbán Viktor viccesen megjegyezte:
„Nem, de muszáj!”
Orbán Viktor elsöprő győzelmet aratott. Kétharmados parlamenti többsége ellenére azonban még mindig nem tudni, hogy elképzelései hosszabb távon is gyümölcsözőek lesznek-e. A választások előtti zárt körű sajtóeseményen Orbán bevallotta, hogy nem 2022, hanem 2026 miatt aggódik. Bár a pletykák szerint több lehetséges utódját is felkészíti – Szijjártó Péter külügyminisztertől Varga Judit igazságügyi miniszterig –, nem világos, hogy az orbánizmus túlélheti-e Orbánt.
A legutóbbi választás megnyerése óta a kormányfő reputációs problémája az igazságszolgáltatásról és a kiskorúak LMBT-tartalmakkal szembeni védelméről az ukrajnai háborúra terelődött, amelyet Orbán Viktor mindenáron meg akar állítani egy tárgyalásos tűzszünet révén, amiért az ellenzék a Putyin-párti „stróman” bélyeget aggatta rá. A csütörtöki találkozón Orbán Viktor bírálta a Nyugatot, amiért az „Afganisztánhoz hasonló senki földjévé” akarja változtatni Ukrajnát, amelyet egy oroszellenes bábkormány irányít.
Amikor megjegyzése kiszivárgott, Zelenszkij és támogatói rendkívüli felháborodásuknak adtak hangot, de Orbán nem vonta vissza, amit mondott.
Vannak párhuzamok Orbán Viktor államvezetése és Izrael Benjamin Netanjahu alatti pályája között, és nem véletlen, hogy mindketten a Nyugat leghosszabb ideje hivatalban lévő vezetői közé tartoznak. (…) Aligha kétséges, hogy a végtelen számú elmarasztaló kritika ellenére a programjukat végigvinni akaró acélos elszántság nélkül egy generációval később nem lesznek konzervatívok vezető pozíciókban. Ha olyan konzervatívokkal állunk szemben, akik meghajolnak a nyomás alatt, vagy olyan progresszívekkel, akik a kezdetektől fogva őszinték a céljaikat illetően, nehéz belátni, hogy mi teszi vonzóvá az előbbi opciót. A konzervatívoknak meg kellene tanulniuk, hogy mosolyogva, vállrándítással viseljék az ellenszenvet.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
