„Akkora sötétséget tapasztalt meg maga körül az ember, mint azelőtt még sohasem.” – interjú egy Kárpátalján maradt nővel

Az ukrán-orosz konfliktus eseményeit az egész világ különösen kiemelt érdeklődéssel követi. Nekünk, magyaroknak a háborúval kapcsolatban Kárpátalja sorsa a legfontosabb, hiszen az ott élő honfitársaink ugyanolyan fontosak, mint bármely más magyar ember. Az internetet ellepő propaganda és fake hírek tengeréből nehéz kiszűrni, hogy valójában hogyan élik meg testközelből a kárpátaljai nemzettársaink ezt a szörnyű helyzetet. Ennek okán lapunk interjút készített egy magyar kisfaluban élő nővel, hogy bevezessen minket őszintén és kendőzetlenül a Kárpátalján maradtak mindennapjaiba.

  • A háború kitörése milyen reakciót váltott ki önből, családjából, közvetlen környezetéből, s egy év távlatából hogyan gondol vissza rá?

Természetesen az első érzés, amely minden embert elfogott, az a borzalmas mértékű félelem és kiszolgáltatottság. A hír hirtelen érkezett, senki nem tudta mit csináljon, hová menjen és hogy valóságos-e ez a történet. Az emberek féltek és pánik tört ki. Nem tudtuk meddig terjedhet ki a háború s, hogy veszélyben vagyunk-e. Nagyon gyorsan kellett dönteni arról, hogy itt hagyjuk-e az egész életünket és mindent, amit eddig felépítettünk, – mert rögtön várható volt, hogy hamarosan lezárják a határokat – vagy a Jóisten megtartó erejében bízva maradjunk szülőföldünkön. Visszagondolva már megtanultunk sokkal higgadtabban döntést hozni és már megtanultuk kezelni azokat a mindennapi nehézségeket, amelyekkel nap mint nap szembe kell nézni.

  • Ön és a családja hogyan döntöttek?

A férjem és én, az óriási pánik ellenére határozottan az itthon maradás mellett döntöttünk. A lányom is hasonlóan hozzánk, Kárpátalján szeretett volna maradni. A fiam és az unokáink, mint a legtöbb fiatal úgy gondolta, hogy biztonságosabb most, ha elhagyják az országot, amíg még van erre lehetőség. Szörnyű, hogy családok szakadnak szét és az egyébként is növekvő elvándorlással küszködő Kárpátalja újabb vérző sebet kapott.

  • Fontos-e az, hogy a háborús helyzet ellenére, akik tehetik, maradjanak a szülőföldjükön?

Úgy gondolom, hogy Isten nem véletlenül helyezett minket Kárpátaljára. Ez a hazánk. Nem futhatunk el a problémák elől. Nem tudom elítélni azokat sem, akik elhagyták az országot, minden szempontból érthető, de mi mégis úgy éreztük, hogy nekünk itt van dolgunk. Reménységünk a Jóistenben

van, és nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik maradnak azért, hogy fentartsuk ezt a reménységet és bíztassuk egymást arra, hogy van jövő Kárpátalján.

  • Hogyan lehetne elképzelni azt a közhangulatot, ami a kárpátaljai magyar közösségekben uralkodik jelenleg?

Az utcák panganak az ürességtől. Férfit, fiatalt aligha látni. Az emberek arcán félelem és bizonytalanság látható. Mindenki bizonytalan afelől, hogy mit várhatunk a holnaptól. Történik-e valami olyan, amire nem számítunk. A férfiak, akik nem hagyták el az országot bujkálnak és legtöbbször a házat sem merik elhagyni. A feleségek féltik a férjeiket, az anyák a fiaikat, mert bármelyik hadköteles férfi kaphat katonai behívót, bármelyik pillanatban. A közutakon rendszeres rendőri és katonai jelenlét tapasztalható és a kisebb falvakban is járőröznek, keresve azokat a férfiakat, akiket még el lehet vinni. Az emberek különböző módokon próbálják informálni egymást arról, merre nem szabad most menni, hol állomásoznak a katonák behívót osztogatva. Egy férfinek minden lépését jól meg kell fontolnia. Elmehet-e a városba bevásárolni? Ha beteg a gyermeke, merjen-e autóba ülni és bevinni őt a kórházba? Mindez nagyon kockázatos, hiszen nem tudhatjuk, hogy honnan bukkan elő egy katona egy „povesztkával” a kezében. Adják a behívót boldog, boldogtalannak. Előfordul az is, hogy beteg ember is megkapja, aki teljesen harcképtelen. Hála Istennek az én környezetemből senkit nem vittek el, és nem is hallunk rémhíreket sem arról, hogy magyar embert hurcoltak volna el, annak ellenére, hogy a médiában sok ilyesmit lehet látni.

A helyi református gyülekezet közössége mentsvárat nyújt a nehéz mindennapokban. Itt találkozhatunk testvéreinkkel, biztathatjuk egymást és együtt imádkozhatunk. A közöséggel felkeressük azokat az időseket, akik egyedül maradtak egy hideg házban, vagy betegek és nem tudják magukat ellátni. Élelmiszercsomagokat viszünk nekik, amelyekért nagyon hálásak vagyunk mindazoknak, akik Kárpátaljára segítséget küldenek bármilyen formában.  

  • Mi jelenti a legnagyobb kihívást a mindennapi életvitellel kapcsolatban?

Rettenetes kihívás elé állított minket a háborús helyzet akkor, amikor váratlanul elkezdték kikapcsolni az áramot. Akkora sötétséget tapasztalt meg maga körül az ember, mint azelőtt még talán sohasem. Nagyon sokáig nagyon kevés áramot kaptunk. Voltak olyan hetek mikor 24 órából csak 6 órát volt áram, az is túlnyomó részt éjszaka. Alkalmazkodni kellett a helyzethez. A bioritmusunk átállt. Felkeltünk éjszaka, hogy a mindennapi tevékenységeinket el tudjuk végezni. El kellett kapni a percet,

amikor például oda tehetünk egy adag ruhát mosni. Rengeteg embernek a folyamatos áramkimaradások fűtési akadályokat okoztak. Vizet kellett gyűjtenünk ahhoz, hogy legyen mit inni és legyen mivel mosakodni. Ezekbe a dolgokba nem gondol bele az ember akkor, amikor csak megnyitja a csapot és ömlik a víz. Megtanultunk minden apró dolgot értékelni. A világítást hol gyertyával, hol akkumulátoros lámpákkal oldjuk meg, persze ha érkeztünk feltölteni. Áramfejlesztő generátorokat nem minden család engedhet meg magának. Egyrészt hiány van belőle a piacon, másrészt irreális árakat kérnek érte Ukrajnában.

Az áramkimaradások pozitív oldala, hogy a televízióba és a mobiltelefonba bújás helyett teret nyert a beszélgetés és az emberi kapcsolatok ápolása. A Jóisten a legrosszabb dolgokat is a javunkra tudja fordítani.

Az árak napi szinten emelkednek, nagyon oda kell figyelnie az embernek, hogy mit engedhet meg magának. Egy átlag nyugdíj jelenleg 20 ezer Ft-nak megfelelő hrivnya. Ebből összesen 10 kg húst lehet vásárolni, és az ember még nem fizette ki a számláit, sem a gyógyszereit és fel sem tudott öltözni egy meleg kabátba vagy csizmába.

  • Azok a családok, akik elhagyták az országot, vissza fognak térni Kárpátaljára, ha jobbra fordul a helyzet?

Voltak olyan családok, akik elmentek, de nem bírták máshol és hazajöttek egy pár hónap leforgása múlva. Vannak olyanok, akik terveznek visszajönni és olyanok is, akik már nem látnak lehetőséget Kárpátalján, ezért külföldön képzelik tovább az életüket. Abban biztos vagyok, hogy mindenkinek hiányzik a szülőföldje és senki nem fogja elfelejteni, hogy hova tartozik. Reménykedem abban, hogy minél több kárpátaljai szív újra haza fog találni és együtt, közös erővel újra alternatíva lehet Kárpátalja egy stabil élethez.

  • Mit üzenne azoknak, akiknek el kellett hagynia az országot és mit azoknak, akik otthon maradtak?

Természetesen minden család maga dönti el, hogy hol érzi magát biztonságban, és ezt semmiképp sem lehet bírálni. Azoknak, akik elmentek azt szeretném üzenni, hogy szeretjük és visszavárjuk őket haza. Akik pedig itthon vannak sok reménységet és kitartást kívánok. Mindannyian hisszük, hogy a Jóisten kegyelmes kezei megtartanak bennünket ezekben a nehéz időkben is.

Nekünk, akik a határ másik oldalán vagyunk, szintén sok nehézséggel kell megküzdenünk a mindennapokban, de nem feledkezhetünk meg kárpátaljai honfitársainkról. Bár országainknak igen, de egy nemzetnek nem lehetnek határai!

Szerző: BMV

Fotó: Fotoreserg