Március 17-én délután a Santa Maria delle Grazie al Trionfale-plébánián a Szentatya egyéni gyónással és feloldozással egybekötött bűnbánati liturgiát vezetett. Ez a szertartás nyitotta meg a „Huszonnégy óra az Úrért” nagyböjti imádságos programot, melyet az Evangelizáció Dikasztériuma szervez. A szertartáson maga a Szentatya is több hívőt meggyóntatott.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliáját szemlézzük.

Szentatya:

„Amit egykor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem” (Fil 3,7). Ezt állítja Szent Pál.

Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket már nem tartott alapvetőnek életében, sőt, örömmel veszíti el, csakhogy Krisztusra találjon, rájövünk, hogy ezek nem anyagi valóságok, hanem „vallásos értékek”. Így van: Pál jámbor, buzgó ember volt, kötelességtudó, törvénykövető farizeus (vö. Fil 3,5–6). Mégis ez a vallásos beállítottság, amely érdeme, dicsősége, szakrális gazdagsága lehetett, valójában akadály volt számára. Ezért mondja Pál: „Mindezt elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerjem” (Fil 3,8). Mindarra, ami bizonyos tekintélyt, hírnevet adott neki, azt mondja: „Vesszen csak, számomra Krisztus fontosabb!”

Akik túlságosan gazdagok önmagukban és saját vallási „kiválóságukban”, azt képzelik, hogy igazak és különbek másoknál – hányszor megtörténik ez a plébánián: „Én a Katolikus Akcióhoz tartozom, én segítem a papot, én gyűjtést végzek…, én, én, én”, hányszor megtörténik ez, hogy jobbnak hiszik magukat másoknál; mindenki a saját bensőjében gondolja át, megtörtént-e ez olykor vele –, akik ezt teszik, megelégednek azzal, hogy fenntartják a látszatot; a helyükön érzik magukat, de így nem tudnak helyet adni Istennek, mert nem érzik, hogy szükségük lenne őrá.

Sokszor a „patyolattiszta katolikusok”, akik igaznak hiszik magukat, mert járnak a plébániára, mert vasárnaponként misére járnak, és azzal dicsekednek, hogy igazak: „Nem, nekem nincs szükségem semmire, az Úr megmentett.” Mi történhetett velük? Az, hogy

Isten helyét a saját „egójuk” vette át, és így, bár mondják az imákat és szakrális cselekményeket végeznek, valójában nem folytatnak párbeszédet az Úrral. Monológot mondanak, nem párbeszédet folytatnak, nem imádkoznak. Ezért emlékeztet bennünket a Szentírás arra, hogy csak „a szegény imája hatol át a felhőkön” (Sir 35,21), 

Jézus ezt a tanítást kínálja nekünk a hallott példabeszédben (vö. Lk 18,9–14). Ez két emberről szól, egy farizeusról és egy vámosról, akik mindketten elmennek a templomba imádkozni, de csak egyikük jut el Isten szívéhez. Mielőtt bármit is csinálnának, már a testtartásuk beszédes: az evangélium szerint a farizeus „állva” imádkozott (Lk 18,11), emelt fővel, míg a vámos – szégyenében – „megállt hátul, szemét sem merte az égre emelni” (Lk 18,13). Gondolkodjunk el egy kicsit ezen a két testtartáson!

A farizeus áll. Magabiztos, kihúzza magát, diadalmasan áll, mint akit csodálni kell a kiválóságáért, mint aki példakép. Ebben a testtartásban imádkozik Istenhez, de valójában önmagát ünnepli: járok a templomba, megtartom az előírásokat, alamizsnát adok… Formálisan az imája kifogástalan, kívülről egy jámbor és ájtatos embert látunk, de ahelyett, hogy megnyílna Isten előtt, hogy feltárja szívének igazságát előtte, képmutatóan elrejti gyarlóságait. Sokszor mi is sminkeljük az életünket. Ez a farizeus nem ajándékként várja az Úrtól az üdvösséget, hanem szinte követeli azt, érdemeinek jutalmaként. „Elvégeztem a feladatot, most add meg a jutalmat!” Ez az ember habozás nélkül – emelt fővel – megy előre Isten oltára felé, hogy elfoglalja a helyét, az első sorban, de végül túl messzire megy, és Isten elé helyezi magát!

Testvéreim, emlékezzünk erre: az Úr akkor jön hozzánk, amikor eltávolodunk beképzelt önmagunktól.

Ebben a nagyböjti időszakban mi is töredelmes szívvel suttogjuk, mint a vámos: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13). Mondjuk együtt: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Istenem, amikor megfeledkezem rólad vagy elhanyagollak, amikor a saját szavaimat és a világ szavait helyezem a te igéd elé, amikor igaznak képzelem magam és megvetek másokat, amikor másokról pletykálok, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Amikor nem törődöm a körülöttem élőkkel, amikor közömbös vagyok a szegényekkel és szenvedőkkel, a gyengékkel és kirekesztettekkel szemben, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Az élet elleni bűneimért, az Anyaszentegyház szép arcát beszennyező rossz tanúságtételemért, a teremtett világ elleni bűneimért, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Hazugságaimért, becstelenségeimért, az áttetszőséggel és törvényességgel szembeni tetteimért, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Rejtett bűneimért, melyekről senki sem tud, a másoknak okozott, nem szándékos rosszért, a jóért, melyet megtehettem volna, de nem tettem meg, Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!

Csendben, bűnbánó és bizakodó szívvel ismételjük néhány percig: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!

Csendben. Mindenki ismételgesse a szívében: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! A bűnbánatnak és a bizalomnak ebben a tettében nyíljunk meg a legnagyobb ajándék öröme, Isten irgalmassága előtt!

Forrás, teljes cikk: Magyar Kurír

Kiemelt kép: Vatican Media