Nem tudom, mennyi értelme van s van-e még értelme annak, hogy egymás mellé illesszünk „nagy ügyeket” úgy, hogy egy-két évtizedre visszatekintve összegezzünk folyamatokat. Ha jómagam ezt teszem, csak a szomorúságomat fokozom, s Ady lovaként a tétova kérdés tolul ajkamra: „hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”. N. Gyurkovits Róza írása.

Most, hogy Szlovákiát is bíróságra citálja az Európai Unió a romák diszkriminálása miatt (is), sok kérdés fogalmazódik meg bennem.

A haladó-progresszív túlhatalom eltörlés-kultúrájának korában hogyan lehet bíróság elé állítani egy országot amiatt, ha specifikus bennszülött népcsoportja iskoláztatásának módját a népcsoport hagyományaihoz és lehetőségeihez igazodva próbálja megoldani?

Amerikában (USA) létrehozott és globálissá kiterjesztett hálózatok polipkarjai fonják körbe kelet-közép-európai társadalmainkat, próbálják tetten érni benne azokat, akik úgymond vétenek a mindenkit egyaránt megillető egyenlő bánásmód elvei ellen. Diszkrimináltok (megkülönböztettek), szegregáltok (elkülönítettek) – így szól a vádjuk, és – sajnos – akad vádhatóság, bíróság, amely a vádaskodó jogvédőknek akar megfelelni, figyelmen kívül hagyva a valóságot. (És Európai Bizottság is akad, hogy el ne felejtsem…)

Vannak falusi iskolák, ahol – a lakosság összetétele és a születési ráta következtében – nyolcvan-kilencven százalékos a roma gyermekek aránya.

Vagy akár kizárólag roma gyermekek járnak az iskolába, mert a település nem roma népessége – munkalehetőség híján – szinte kizárólag öregekből áll, s ők ugye, ha akarnák sem tudnák már iskolaköteles gyerekekkel arányosan „feltölteni” a tanintézményeket. Még az antidiszkriminációs törvények nagyobb dicsősége – és általános uralma – ellenére sem.

A hálózat emberei és ítészei persze azt mondják, a szabály az szabály, s bár helyben annyi gyerek van, hogy régen kinőtték már az intézményt, nem az iskola épületét meg az életkörülményeket kell bővíteni-javítani, hanem szét kell válogatni-osztani a gyerekeket, s utaztatni őket a szélrózsa minden irányába a környéken, hogy senki ne érezze szegregálva magát.

Hogy maga a népcsoport ebből nem kér, az a „jóakarókat” és a bírákat nem érdekli.

Az érintettek, akiket az ilyen „igazságosztó” döntések megfosztanak egy másik alapvető, a szabad iskolaválasztásról szóló joguktól, nem tudnak viszontkeresetet benyújtani, mert nekik itt, a világ ezen szegletében a nyílt társadalom fiókalapítványai nem segítenek képzett jogászokkal meg pénzzel, ami a pereskedéshez kellene. Az ilyen „viszontkeresetes” ügyek szakértői mostanában a nagy pocsolyán túli mintademokrácia országában ügyködnek, ott van elfoglaltságuk a bennszülött őslakosság, az indiánok egykori integráló iskoláztatási ügyeinek felgöngyölítésében és „poszthumusz” kárpótlásának kikényszerítésében. (Ötven év múlva hozzánk is megérkeznek?!)

Kelet-Közép-Európa uniós tagállamait lehet a brüsszeli központból bírósági úton is fenyíteni-szankcionálni. Ez a legújabb divat. Felzárkóztatási támogatás helyett büntetés.

De: kizárólag csak ebben a térségben. Nyugatabbra – Brüsszelből nézve – mintha minden fenékig tejfel lenne. Mintha nem szaporodnának gombamód a zömében vagy kizárólag migránsgyerekeket oktató iskolák! Az őshonosok gyermekei drága magániskolákba járnak. Mégis úgy tesznek, mintha az integrációval, a társadalomba való szerves beilleszkedés elősegítésével ott minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig hát ott is szaporodnak a „no-go” zónák, jóval több van belőlük, mint nálunk a cigánytelepekből, s a bevándoroltak aránya is jóval meghaladja a mi roma népességünkét.

Ha ez ott nem az európai bíróságra tartozó „nagy ügy”, itt miért az? Csak nem azért, hogy az ottani jóval nagyobb szegregációs problémát a szőnyeg alá lehessen söpörni?

Térségünkben legalább igyekeznek az országok a leszakadt közösségek felzárkóztatását segíteni, ha ez nehézkes és számos buktatóval jár is. Ezt a szándékot nem büntetni kellene, hanem a tények számbavételével támogatni. Akkor is, ha jelenleg Brüsszelben még a statisztikai tények sem igazán számítanak.

M7.sk/Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/17. számában

Kiemelt kép: MTI/H. Szabó Sándor