Megismernek bennünket, életünk részévé válnak, nemcsak cím, nem bezárt templom leszünk a főtéren, hanem arcok, alkalom, énekszó, és megtelik élettel a fogalom: komáromi reformátusok – vélekedik Máté László lelkipásztor, dunántúli lelkészi főjegyző a családi istentiszteleteikről. A komáromi gyülekezet tud adni és elfogadni, énekkel evangelizálni. Életük kihívásai között keresik és találják meg Isten kegyelmét, hiszik, hogy a Szentlélek a vajúdások között is jelen van.
Az egyházközösség a reformáció kora óta létezik, egy időben a trianoni diktátum következtében idegen állam fennhatósága alá került. A gyülekezetet a csonka országba átmenekült, otthont és templomot vesztett emberek alapították 1921-ben.
A lelkész felidézte, hogy az Beneš-dekrétumok következtében a felvidéki magyarságot tömegesen semmizték ki és telepítették át az anyaországba, ezért közösségük jó része a második-harmadik generációs kitelepített. Trianon után sokan átmenekültek a Duna ezen oldalára, az újabb nagy hullám a második világháború után érkezett.
Nemes Andrásné, a Kecskés László Társaság Alapítvány kuratóriumi elnöke hozzátette, hogy a Beneš-dekrétumok alapján többségükben református parasztgazdákat semmiztek és telepítettek ki, akik dél- és kelet-magyarországi részeken kaptak földet, megélhetést, amelyet a kolhozosítással szintén elvettek tőlük. Mivel a felvidékiek zömét a mai Révkomáromból és az azt környező falvakból deportálták, ezért nagy részük 1959-től feltelepült Komáromba. A város lakosságának legalább negyven százaléka felvidéki gyökerű.
„…Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” – sokszor megélték ezen sorokat A Zsidókoz írt levélből.
„A nagyszülők még csak ki sem csomagoltak, mert remélték, hogy visszatérnek a szülőföldjükre. A félelem miatt egészen a rendszerváltozásig nem esett szó a megéltekről, hogy hogyan menekültek át a Dunán, hány családtagjuk fulladt vízbe vagy kit lőttek le a csehszlovák határőrök, miképpen zajlott a deportálás. Csupán a kilencvenes években szembesült Komárom és Magyarország a tragédiával” – magyarázza a presbiter.
A Kecskés László Társaság arra vállalkozott, hogy összegyűjtse az érintettek visszaemlékezéseit, amelyeket kiadványokban is megjelentettek. Nemes Andrásné úgy véli, hogy ehhez a gyülekezeti támogatás is kellett. Felidézte azt is, hogy mi hozott gyógyulást az embereknek.
„Az ahhoz vezető első lépés a titok feloldása volt, elkezdtek beszélni róla az érintettek. Minden évben megemlékezünk ezekről a tragédiákról. A negyedik generációnak ez már csupán történelem, néha nem is értik, miért van bennük félelem, ha átmennek a túlsó partra. Szoros kapcsolat alakult ki a Duna két partján élő reformátusok között. Elmondják nekünk, miért fog elfogyni odaát a magyarság” – osztotta meg Nemes Andrásné.
Forrás: vasarnap.hu
Kiemelt kép: reformatus.hu
