Sokan írnak olyanokat Suhajda halála kapcsán, hogy inkább maradt volna otthon. Felesége volt, kicsi gyereke, mi a fenét képzelt magáról. Csakhogy van egy lélekrész, amely nem ismeri az emberi törvényeket, nem számol velük.
Igazán nem szeretném az ezredik bőrt lehúzni Suhajda Szilárd haláláról. Lehúztak már épp elég bőrt erről az egészről. Túl sokat, mint mindig. Itt, a Mandineren is mintha kissé túlzásba vittük volna.
A magam részéről azt tartottam volna a legszerencsésebbnek, ha Suhajda Szilárd szép csendben elutazik a Himalájába, megmássza az Everestet, majd a katmandui repülőtérről ír egy posztot a közösségi médiás oldalára, hogy „Everest: pipa.” Esetleg még egy-két fotót csatol hozzá. Ha én lennék (lettem volna) Suhajda Szilárd, azt hiszem, így csináltam volna. De nem vagyok (voltam) Suhajda Szilárd, illetve talán mégis, egy kicsit, de erről majd később.
Szállóigévé vált a legendás brit hegymászó, George Mallory válasza arra a kérdésre, hogy miért akarja megmászni az Everestet. Mert ott van, válaszolta állítólag Mallory, s ebben a válaszban szinte minden benne van, pedig elsőre alig valami látszik ebből a mindenből. Mallory – Suhajdához hasonlóan – szintén az Everesten halt meg, 1924. júniusában. Sokak szerint ő – és társa, Andrew Irvine – volt az első, aki feljutott. Mallory alakját Robert Graves örökítette meg talán a legszebben Isten hozzád, Anglia! című remek önéletrajzi könyvében. Graves emlékeiben Mallory egy szellemes, művelt, sajátos humorú figura, aki hírből sem ismerte a félelmet. Egy mára eltűnt típus jellegzetes képviselője.
Az a fajta, aki úgy indult az Everest-expedícióra, hogy zakózsebében egy verseskötet lapult.
Talán Shelley, de lehet, hogy Coleridge. Még ötezer méteres magasságban is pipázott, erről fotó tanúskodik, de simán el tudom képzelni, hogy hatezer méteren is rápöffentett. Jómagam csak kétezer-ötszáz méteren pipáztam eddig, de már ott sem élveztem. Mallory holttestét 1999-ben találták meg. Az első bizonyítható csúcshódító, Edmund Hillary is kereste a nyomait a csúcson 1953-ban, de nem talált semmit.
Hillary sem volt egy mindennapi figura. Tizenéves koromban olvastam Kockázat nélkül nincs győzelem című könyvét. Nagy hatással volt rám. Ebben a könyvben többek között az Új-Zélandon töltött ifjúságáról ír. Kamaszként a Déli-Alpokban mászott, feljutott a Mount Cookra is.
Expedíciói sajátosan zajlottak. Elbiciklizett a hegy lábához – ami mondjuk ötven kilométert jelentett –, megmászta a hegyet, lejött, aztán hazabiciklizett.
Mindig is vonzottak ezek a fickók,
miközben maga az alpinizmus soha nem vonzott. A hegyek nagyon is vonzanak, bizonyos magasságig akár fel is kapaszkodom. Nagyjából addig a magasságig, ahol az alpinizmus kezdődik. Ez a vonzalom a lényeg, azt hiszem, és valahol itt keresendő például Suhajda Szilárd látszólagos „őrültségének” nyitja is.
Sokan írnak olyanokat a halála kapcsán, hogy inkább maradt volna otthon. Felesége volt, kicsi gyereke, mi a fenét képzelt magáról. Milyen apa az ilyen. Apa az ilyen egyáltalán? Miért nem vonultatta magát nyugdíjba, ha már családot alapított. Attól még túrázgathatott volna hétvégenként a Börzsönyben, esetleg a Magas-Tátrában, ha már annyira nem bírta ki hegyek nélkül.
Sok ilyen mondatot olvastam. Jogos, érthető, logikus mondatok ezek, nem vitás. Van bennük igazság, amennyiben az igazságot nem egyfélének, hanem sokfélének gondoljuk.
A fenti mondatok igazsága annak az embernek az igazsága, aki retteg az ismeretlentől.
Aki valamikor, még az élete elején lezárta maga előtt az utakat. Azokat az utakat, amelyek a homályba, a kiszámíthatatlanba, a veszélyesbe, a fenyegetőbe visznek. De azokat is, amelyek a fenséges, a megrendítő, a lenyűgöző felé vezetnek. Az embert eredendően foglalkoztatja mindez, senki sem születik úgy, hogy ne foglalkoztatná.
Akinek van gyereke, tudja, miről beszélek. Minden gyerek nyitva áll minden irányba. Minden érdekli, minden foglalkoztatja, és ennek számtalanszor akár tudattalanul is jelét adja például a rajzaiban vagy a meséiben. Ebben a mindenben tényleg a minden van. Isten, a csillagos ég, apa, anya, születés, halál. Aztán legkésőbb a kamaszkorra ez a nyitott lét részben vagy egészében bezárul. Hogy miért, abba most nem érdemes itt belemenni.
A legtöbb embert kamaszkorára így vagy úgy megrontja a világ.
Így vagy úgy sérül, így vagy úgy alkalmazkodik a körülményekhez. Elvégre élni kell, megélni valamiből, család, autó, lakás, karrier, hitelek, satöbbi. Unásig ismerjük. Ezt nevezzük – tévesen – felnőtt életnek. Felnőtt az, aki elfogadja a feltételeket, alkalmazkodik a körülményekhez, oszt és szoroz, aztán csinálja, ahogy tudja. Senki ne értse félre, semmiféle lenézés nem dolgozik bennem, amikor erről beszélek. Már csak azért sem, mert részben (nagyrészt) én is hasonlóképp működöm. Bár ettől még dolgozhatna bennem a lenézés, legfeljebb magamat is lenézném. Jogosan. Nagyrészt így működöm én is, ami azt jelenti, hogy maradt egy kicsi rész, ami viszont nem így működik.
Sokszor gondolok arra, hogy ha ez a kicsi rész nem lenne, talán már nem is élnék. Erről a kicsi részről nem könnyű beszélni. Ez az a terra incognita a lélekben, ami nyitva maradt minden irányba, amit nem rontott meg a világ. Ez a kicsi rész felelős azért, hogy annak idején írni és zenélni kezdtem, hogy delejesen vonzanak a hegyek, az erdők, a teremtett világ minden tüneménye. Ez a kicsi rész maradt meg bennem az eredeti egészből, de ez megmaradt, és most már nem is fog eltűnni, azt hiszem.
Ebben a kicsi részben viszont sajátos légkör uralkodik. Sajátos légkör sajátos törvényszerűségekkel. Carl Gustav Jung úgy nevezi a léleknek ezt részét, hogy „az Isten világa”. Máshol „a régi embernek” hívja.
Ez a lélekrész nem ismeri az emberi törvényeket, nem számol velük.
Itt másféle léptékek az irányadók. A nagy magyar író, Mészöly Miklós gyönyörűen megfogalmazza ezt Pannon töredék című elbeszélésében. A két főhősről írja: „Mintha sokkal távolibbra mertek volna emlékezni, mint amire élő mivoltunkban illetékességünk lehet. Volt merszük bevallani, hogy élünk egy életet, de folyton egy másikban is otthon lehetnénk, akár tudunk róla, akár nem, s hogy ez olyan érzés, mely nem ismer határokat, nyelveket, tisztes köteléket, csak elragadtatást, hogy az élet él.”
Így van ez. A lényeg itt azon van, hogy ez az érzés (vagy állapot) nem ismer határokat, nyelveket, tisztes köteléket. Egyszóval valami olyasmi ez, ami bizonyos értelemben kívül esik az emberi világon. Irracionális, félelmetes, lenyűgöző, fenséges, sötét, veszedelmes, megrendítő. Olyan jelzők ezek, amelyek szépen illenek például egy magashegységre. De ugyanilyen szépen illenek egy festményre, egy költeményre, egy szoborra vagy egy zeneműre is.
Amikor azt írtam fentebb, hogy egy kicsit Suhajda Szilárd vagyok, erre gondoltam.
Arra, hogy sejtem, mi dolgozott benne, mi volt az, aminek a hatása alól nem tudott és nem is akart szabadulni. Valami olyasmi hajtotta, amit a kezdetből, a nyíltból, a határtalanból hozott magával. Ez a valami hajtotta fel egészen a Hillary-lépcsőig (vagy a csúcsig, ki tudja), és ez a valami tért vissza a halálával ismét a nyíltba és a határtalanba.
Nem kell ezzel egyetérteni, nem kell lelkesen tapsolni neki. Nyugodtan gondolhatjuk úgy, hogy nekünk ez nem való, mi inkább a játszótéren homokozunk a gyerekkel. Sőt, azt is gondolhatjuk, hogy Suhajda Szilárdnak is ezt kellett volna tennie. Mindezt nyugodtan gondolhatjuk, ez is egyféle igazság. Csak közben ne feledkezzünk meg arról, hogy van itt még valami, amire esetleg nem is merünk gondolni már. Aminek még a létezéséről sem akarunk tudomást venni. Túrjuk elő a gyerekkori rajzainkat, hátha megvannak még valahol. És nézzük őket sokáig.
Kiemelt kép forrása: Suhajda Szilárd Facebook oldala
