Hétpecsétes titok, hétszilvafás nemes, hétpiculás malac, hétágra süt a nap, hétfán fityegő…, hétfejű sárkány, heten, mint a gonoszak, hét élete van, hétszépség, hétalvó, hétfalusi, hétlétra, hetedhét országon túl, hétvármegye héthatára, hétpróbás gazember, hétköznapi, hétrét görnyedt, hét szűk esztendő, hét főbűn, hét szentség, hétfájdalmú anya… – megannyi kép, minőség, megannyi magvas igazság.
És gondolhatunk az érzékeinkre is: látás, hallás, ízlelés, tapintás, szaglás, a tudatunk maga, amellyel érzékeljük, hogy élünk – és hozzátehetjük a hetediket is, a hitérzéket, az intuíciót. Itt mutatkozik meg a Szentlélek.
Mellőzve a pogánykori vagy zsidó számmisztikát, nyelvünk hét-szóbokrából – ami bizonyára a hét nap hetes számára utal – ahány ág, annyi új hajtás. De most Pünkösd után ne ezek jelentés-elágazásaival foglalkozzunk, hanem teljünk el a Lélek hét ajándékával.
Bizonyára van köze a hetes szám teljességéhez (sőt!), de sorba véve kiderül, ezek az ajándékok életünk egészét átfogják. Mindenikre szükség van: bölcsesség, értelem, tudomány, jámborság, tanács, erősség, istenfélelem.
Ezek mind olyan lelki finomságok, melyek biztosítják az átjárást lelkünk és a Szentlélek között. Rajtuk keresztül jár át minket Isten Lelke, és befolyásol a jó irányába. Létajándékok. Jelzik, hogy életünknek szellemi, vagy még inkább spirituális alapjai vannak. Ez alapozza meg emberlétünk, boldogságunk, „sikerünk” titkát. Ezeken keresztül ismerjük fel a Szentlélek kiáradását a maga hétköznapi konkrétságában.
Ajándékok, mert nem kell értük fizetni. De nem is lehetne. Megvenni sem. Ingyen vannak. Sokszor azért nem merünk, nem tudunk velük mit kezdeni, mert ránk erőltetik nap mint nap: „mindennek ára van”… S nem értéke.
Isten viszont ingyenes szeretetből ajándékoz meg, magával. Ő nem az árcédulát nézi, hanem egyszerűen ad, és örül, ha adhat. Ezért az Ő ajándékának (életünk, természet, levegő, víz, egészségünk, szeretteink,- vagyis minden) nem ára, hanem értéke van: a szeretet. Az érdek nélküli szeretet. Ami nem jár. Amit nem lehet kiérdemelni. Csak kapni lehet és várni. Elfogadni, befogadni, ajándékként, mint a gyermek. Legfeljebb kérni. De azt nagyon. És a kérés nem rendelés. Nem lehet előre, vagy egyből imádsággal kifizetni. Lassan, lépésről lépésre, fokozatosan nyújtja nekünk. S ha kegyelmével összedolgozva tágítjuk a befogadói teret, élesítjük lelki antennáinkat, akkor az eredmény a növekedés. Növekedés a lélekben, a hitben, a szeretetben, az erényekben. Igaz, hogy ezt az életben – még ha intenzív is az istenkapcsolatunk- évtizedekben lehet lemérni.
Mi sokszor úgy képzeljük, hogy utolsó percen majd ráhúzunk, mint a vizsgák előtt, magánórákat veszünk, s akkor megtörténik a csoda. A hegy alatt hamar abrakolva meg is van a teljesítmény.
Egy édesapa személyesen is meg akart győződni arról, hogy fiának manapság mit kell tanulnia az iskolában, hogy majd sikeresen le is tudjon érettségizni. Bement és az osztályfőnökkel elbeszélgetve megkérdezte:
– A fiamnak ezt mind meg kell tanulnia? Nem lehetne könnyebb, gyorsabb és rövidebb utat választani? A tanár így válaszolt neki:
– Nézze, önnek természetesen igaza van. Van arra is lehetőség, hogy a könnyebb és a rövidebb utat válassza a fia. Minden csak attól függ, hogy a kedves fia mi szeretne lenni. Amikor az Isten tölgyfát akar, ahhoz akár húsz évre is szüksége lehet. A tököt viszont két hónap alatt is megérleli, csak öntözni kell…
Sebestyén Péter, Csíkszenttamás plébánosa / Katolikus.ma
Kiemelt kép: Pixabay
