Csík János jókedvvel mesél zenéről, hagyományokról, életről, kiszolgáltatottságról, értékekről és a nagy újrakezdésről. Nagyinterjú.
Úgy érzem, önnek erős kötődése van a népi kultúrához, a magyar hagyományokhoz. Az ilyen emberek általában már gyermekkorukban megfertőződnek ezzel a kultúrával, vagyis ennek a ragaszkodásnak általában van konkrét kiindulópontja.
Tulajdonképpen az édesapám volt az, aki mindenképpen szorgalmazta, hogy zeneiskolába járjak. Furcsa történet volt, mert minden városi gyerek gitározni akart. Annyi gitártanár nem is volt Kecskeméten, mint amekkora érdeklődés volt a hangszer iránt. Emiatt azután a hegedűt választottam. Ez egy komoly indíttatás volt ahhoz, hogy egyáltalán találkozzam a zenével. Gyerekként felfigyeltem arra is, hogy a családi disznótorokon, ünnepségeken mindig énekelnek – ilyen formában nemcsak a népdalokkal, hanem a nótákkal és az operettel is találkoztam.
El tudom képzelni, hogy még táncra is perdültek közben a rokonok.
Akkor kerültem közelebb a néptánchoz, amikor az általános iskola felső tagozatosaként elmentem egy gyerektánccsoportba. Ez sok szempontból fontos volt – ott voltak a barátok, meg hát ugye szép lányok is… Nagyon sok mindent tanult meg ott az ember. Azonkívül, hogy ott találkoztam először szakmai szinten a népzenével és a néptánccal, egyfajta jóleső szabályrendszer is kialakult. Időben ott kellett lenni a próbákon, jól kellett csinálni a dolgokat, fegyelmezettnek lenni, az előírásokat betartani. Ugyanúgy, mint a sportban.
Nagyon fontos az, hogy az ember tanuljon egyfajta rendet az élethez.
Olyan fontos dolgokat tanultam meg a népzene és a néptánc kapcsán, amit az iskolában akkoriban nem lehetett volna. Leginkább a néprajzi területek megismerésére gondolok. A magyar nyelvterület nagyságáról, Erdélyről, a Felvidékről, Délvidékről is sokat megtudtam. Olyan történelmi tényeket és információkat szereztünk a tánccsoportban, amelyeket az iskolában nem kaptunk volna meg.
Középiskolás volt, amikor az első zenekarát, a Garabót megalapította. Ebben a korban a fiatalok nagyon szeretnek szórakozni, és nagyon menő dolog bandát alapítani.
Ennek is a néptánc volt az elindítója, mert nem nagyon volt akkoriban „rendes” táncházzenekar. Ugyanebben az időben a Kecskemét Táncegyüttesben táncoltam. Voltak klasszikus zenészek, akik jószívűen nekiálltak kísérni a táncegyüttest, de sokszor bakelit- vagy pontosan mondva, vinillemezekről mentek a próbák, a táncházak.
Ez aztán elindította a gondolkodást, hogy tenni kellene valamit, annál is inkább, mert kezdődtek a nyári népzenei táborok is. A nyolcvanas, kilencvenes évekről beszélek, amikor jó változások kezdődtek a népzeneoktatásban.
Nyári táborokon, szakmai megbeszéléseken vettünk részt, már voltak magántanárok, vagy éppen elmentünk Erdélybe húsvétolni, Székre. Sok információ, illetve élményanyag jött össze, ami segített abban, hogy a népzene egyre fontosabb legyen számomra. Persze, amikor középiskolás az ember, akkor benne van a fiatalos hév, és táncos osztálytársaimmal zenekart alakítottunk – csak mi nem a rockzenét, hanem a népzenét választottuk – az volt a fontos. Persze éppen ezért nem utasítottuk el a fellépési lehetőséget az iskolabálban sem, és volt, hogy gyereknapra is hívtak bennünket. Három ugrós dallamot tudtunk, de lelkesen mentünk zenélni. Hát igen, a kezdeti szép élmények…
Ez azt jelenti, hogy azért kitekingetett a népzenéből? Jöhetett egy kis pop, rock vagy más műfaj is?
Nekem mindig a népzene volt a legfontosabb, a cél pedig megtanulni a falusi zenészek igazi, egyedi tudását. Csodálatos volt az ő alkotókészségük, az egyéniségük, az egyediségük, és az a fajta stílus, amit ők tudtak – ez régiónként, sőt falvanként változó volt. Ez mindig magával ragadott, és a lehető legjobban meg akartam tanulni, illetve így továbbadni.
Nem volt ez könnyű célkitűzés, és még ma sem az. Sok esetben azonban sikerült is. Persze, elkezdtük a táncegyüttesek zenei kíséretét, táncházakat csinálni, rengeteg fesztiválon megfordultunk. Néztünk más népeket is, hogyan énekelnek, hogyan mulatnak.
Közben meg az járt a fejemben: milyen jó az, hogy a táncházakban tulajdonképpen maga az élet zajlik. Sokan ott esnek szerelembe, vagy éppen siratják el szerelmüket, üdvözölnek, vagy éppen fájón búcsúznak – és mindezt magyar nyelven, a magyar népdalok eszköztárával. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt az érzést minél többeknek átadni. Ez volt az indíttatás ahhoz, hogy odaforduljunk az aktuális szórakoztató zenei világhoz. Azt kell megdíszíteni, megspékelni egy kis népzenével, amit sokan hallgatnak.
Míg önre vártam, elbeszélgettem kicsit a zenekarának a tagjaival. Úgy vettem észre, szigorú rendszerben folyik a munka, és ön mindent kézben tart.
Minden közösségben kell egy irányító vagy vezető szerep. Itt most nem diktatúrára gondolok, de a családban is csak egyfajta irányítás mellett működnek a dolgok. Mindenkinek tudnia kell, mi a szerepe. A Mezzóban – ahogy egy jól működő családban is – a kölcsönös tisztelet és a szeretet az alap. Tisztelem a tudásukat, ők meg az én tapasztalataimat ismerik el. Érezni rajtuk, hogy szeretik ezt a zenét, és szívesen vannak együtt. Számomra is fontos, hogy olyan emberekkel dolgozhatok, akik elfogadnak engem, és elfogadják, amit mondok.
Megfogalmazhatnánk az ars poeticáját?
Hűha, nehéz kérdés. Hogy mik is az iránymutatók, az értékek? Az én értékrendem kialakításánál nagyon fontos volt az észszerű, tisztességes, becsületes hozzáállás a dolgokhoz. Megbecsülni a kicsit is, ami jó, és megőrizni azt, ami még értékes.
A szerint élni, és nem elkorcsosodni. Épp ezért jó, ha az ember vigyáz arra, milyen könyvet olvas, milyen zenét hallgat, milyen ételeket eszik.
Meg kell becsülni a múltat, tisztelni a szülőket és egyáltalán azt a nemzetet, amelybe született, és amelynek a része lehet. Számomra alapfeltétel minden pár- vagy közösségi kapcsolatban az értékek tisztelete és a megbecsülés.
Szomolai Andrea teljes interjúja a Ma7.sk-n olvasható!
Kiemelt kép: Csík János és a Mezzo Facebook oldala
